A Magvető gondozásában megjelent Trans című provokatív prózakötete után új könyvvel jelentkezik Kiss Noémi. A Panelek. Utazások Kelet-Európában című munkájáról, az úszásról, a szexről és a feminizmusról is beszélgettünk.
Túl puha volt a lelkem a sporthoz, könnyű lenne ezt válaszolnom, de nem. Idővel azért hagytam abba a vízilabdát, mert rövidlátó vagyok és nehezen tájékozódtam a pályán, de a lelkem kamaszkori rügyfakadása - eszembe sem jutott mint indok, vagy magyarázat. A sport fegyelemre tanított, kitartást, magányosságot, elmélyülést, érzékenységet és konkrét, rövid távú célokat jelentett. Nagyon fontos volt a későbbi életemben, amit az edzéseken és az öltözőben tanultam, modellértékű, az emberi viszonyok tekintetében is, igen, a lélekre nézve kötelező gyakorlatok voltak ezek, nevelődések, a maguk rossz beidegződéseivel. A kágéesté versenyszellem például mindig taszított, én még a szocializmusban kezdtem az úszást. A sportban, mivel külön versenyeznek nők és férfiak (azt hiszem, egy lovassport a kivétel), nagyjából igazságos eredmény születik, a nők is próbára tehetik magukat, eséllyel startkőre állhatnak, ez szerintem pozitív hatással van a lányok nevelésére. Ha az irodalom is lovassport volna (és nem foci), és egyenlően megadatna a nőknek is az „indulási esély”, talán akkor kevesebb vita és felháborodás hangozna el mostanában, miért hagyják ki őket automatikusan kuratóriumokból, díjakból stb. A lelkük miatt? Mert a nőknek szeszélyes lelkük van? Az irodalom meg túl kemény terep… Ez nevetséges! Félre ne értsd, én nem javasolok női prózaíró ligát. Csak arról beszélek, hogy az irodalom nálunk egy olyan kultúra-modellt jelentett sokáig, amelyben egyszerűen halmazon kívüliek voltak a nők, és ezt biológiai alapon magyarázták. Visszatérve a lélekre: ha valaki sportol, egyáltalán nem a lelke keményedik, én sírni is az úszómedencében tanultam, nevetni, meg veszíteni, ahogy írni is, 800 gyors közben találtam ki az első történeteimet, a víz alatt vizionáltam első figuráimat. Szóval az irodalom és a sport a medencében találkoztak: a medence a társadalom víztükre volt számomra. A testre és lélekre fordított figyelem pedig valamiféle összhang, önkritika, akárcsak egy novella kigondolása és megírása, csak utóbbiban a nyelv edzése zajlik.
Sokat éltél külföldön. Szereted ezt az ideiglenességet, vagy inkább a kényszer szépségei közé tartozik?
Nem szerettem különösebben, mert az idegen hely kezdetben kényelmetlen volt számomra, sápadttá és pattanásossá tette az arcomat, amikor 15 évesen először voltam egy hónapot Hannover mellett nyelvet tanulni. Faltam a romantikus regényeket és a szobámban kuksoltam. Így kezdődött. Aztán biztos megedződtem, az utazások kíváncsivá tettek, ráadásul társas lénnyé formáltak, ma már, mondjuk, egy számomra ismeretlen vajdasági faluban bárkit meg merek szólítani. Az igazsághoz tartozik, hogy én nem utaztam sokat, a szüleimmel gyakorlatilag minden nyarat a Balatonon töltöttünk, az endékás vendégeink jelentették nekem az idegen nyelvet, inkább csak elképzeltem a külföldi helyeket. Már túl voltam az egyetemen, amikor elkezdtünk a miskolci antropológusokkal a környező országokba járni, Ukrajna, Románia, Szerbia, Szlovákia és Lengyelország az úti célpontjaink, és még korábban két évig tanultam a Konstanzi Egyetemen Németországban, itt tanultam meg kívülről szemlélni Kelet-Európát. Némi ártalmasság is társult azonban e kezdeti lelkesedéshez: ma már ritkán megyek üdülni külföldre (annak megmaradt a Balaton), inkább gyűjteni, megfigyelni, jegyzetelni indulok, amolyan szakmai ártalommá lett a határátlépés.
Azt írod magadról, hogy nem voltál lázadó. Az ösztöndíjas írói lét valahol mégis csak egyfajta lázadás, hisz nem a fakanalat markolod otthon, hanem a laptopodat püfölöd egy kollégiumi szobára emlékeztető tíz négyzetméteren.
Mindenki vízzel főz, erre azt tudom mondani, vagyis a fakanál használata számomra bőven belefér az írói létbe. Eddig egyszer kaptam életemben írói ösztöndíjat, vagyis Virginia Woolf-i értelemben saját szobát és pénzt. Egy hónapig voltam Berlinben, az LCB alkotóházában. Termékenyebb időszak volt az igaz, de a novelláim nem erről az útról szóltak... A fakanálhoz tartozik még: imádok enni és főzni. Egy írónőnek amúgy is ismerni kell a női életformákat. De nincs bosszantóbb sztereotípia a fakanál tollra való felcserélésénél. Az írónők is főznek, szeretkeznek, gondolkodnak! Sütni nem szoktam, az igaz, a kekszek idejét valóban írásra fordítom. Ez lázadásnak számítana? Ugyan már!
Azt írod, hogy szívesen fürkészed mások furcsa tulajdonságait, csak hogy legyen miről írj. Volt már, hogy a fejedhez vágták, hogy mindent az írás szolgálatába állítasz és nem őrzöl meg szolgálati titkokat?
Bántottam már meg embereket, ha erre gondolsz, van olyan, aki örökre megsértődött. De olyan is akad, akit eszem ágában sem volt megírni, mégis magát látta a történetben. Ehhez nincs közöm. Viszont fontos számomra, hogy az olvasók megkérdezzék, tényleg így történt? Ezért a mondatért mindenre hajlandó vagyok. Kezdő íróknál figyeltem meg, mennyit írnak magukról, és milyen sokat merítenek ún. valós eseményekből. Csakhogy ilyen nincs az irodalomban. Ez sem újdonság persze, de mint mondtam, nem vagyok egy sasszemű…
A Trans című könyvedben nyersen, kendőzetlenül írsz a lelki kiüresedésről, az ebből fakadó elkeseredett szexuális üzelmekről. Mi történne, ha az élet felkínálna egy hagyományos, boldog kertvárosi életet. Elfogadnád, vagy lételemed az utazás, az ideiglenesség?
A válaszom ott van az előzőekben. Hétköznapi életet élek, nem utazom többet, mint bárki más. Az íróasztalom az elbeszélések begépelésének színtere. Szeretnék kertvárosban élni, de még inkább egy kis faluban, házat és biztos jövedelmet szeretnék, hogy írhassak, és akkor már biztos tyukokat is tartanék, sőt, lehet, hogy férjhez mennék lakodalomban.
Drámát írtál a Transból. Mást bír el egy regény, és mást a színház konzervatívabb közönsége. Írás közben ezt bekalkuláltad?
Nem, ezért nem is mutatták be, túl kísérletinek tartották még a kísérleti, fogékonyabb rendezők is. Az átírása fel sem merült. De bíztattak, úgyhogy most maradok a drámánál, kértek tőlem darabot. Év végére talán elkészül. Az utóbbi időben amúgy azon igyekszem, hogy valóban színházba való dialógusokat írjak. Ehhez tartozik, hogy egyrészt sok-konzervatív - előadást megnéztem, így tudom, mit nem szeretnék megfogalmazni… Aztán van egy sorozatunk a Vígszínház Háziszínpadán, Eszenyi Enikő állít színpadra kortárs női irodalmat. Bódis Krisztával szerkesztjük a szövegeket, sokat tanulok belőle.
Foglalkoztál a feminizmussal. Mit gondolsz, a kortárs irodalomban milyen eredményeket ért el a nők karakteres fellépése?
Eredményként könyvelhető el, hogy a női antológiák nagyszámú olvasóra találtak. Többnyire a szakmán kívül persze. Ebben nincs semmi különös, várható volt hogy ez bekövetkezik, a magyar viszonyok tálcán kínálták a helyzetet, csak meg kellett nyomni egy gombot. Ezzel nem azt állítom, hogy nincs óriási munka a könyvek (Éjszakai állatkert vagy a Szomjas oázis antológiákra gondolok) kitalálásában és gondozásában. A szövegek nagy része a magyar társadalom tabuira tapint, elhallgatatott, eltussolt dolgokra, az írónők erős témákat feszegetnek (test, szexualitás, prostitúció, kiszolgáltatottság). Ilyen egyszerű a recept. Az irodalmi kánont nem lehet mesterségesen fenntartani, ezek a könyvek nyíltan, kendőzetlenül szembe szálltak a bevett (sokszor még a kádári korszakból örökölt) irodalmi, intézményi konvenciókkal, szerencsére sikerült. Kész: a magyar irodalom levizsgázott demokráciából. Nekem két célom van: a feminizmus ne legyen szitokszó, és a női irodalom kifejezés ne legyen se kevesebb, se több, mint amit jelent. Vagyis ne legyen másodrangú, konyhairodalom, illetve ne legyen oppozíció, szembeszél a férfiaknak. Egyszerűen passzoljon bele az irodalomba a nő. A legjobb volna, ha már nem is lenne olyasmi, hogy női irodalom, mert csak egy irodalom volna, amiben nők is természetesen részt vehetnek. De ettől még tenger választ el minket.
Írod valahol, hogy csak olyan nők érdekeltek, akik írnak. De nem unalmasabb az úgynevezett író – hisz látatlanban is ismered a problémáit.
A Paróka című írásban mondja ezt az elbeszélőm, ott írtam le ezt a mondatot, nyilvánvalóan performatív értelemmel. Vagyis ott és akkor erre a mondatra volt szükségem, mert szerettem volna írónői típusokat bemutatni, egy játék része volt a célzás. Természetesen nem érdekelnek jobban a nők, akik írnak, vagyis csak annyira, mint akik nem írnak.
Ugyanebben a szövegben a női írást szexuális tartalmúnak tételezed. Gyakran vetik a kortárs női írók fejéhez, hogy túl sokat foglalkoznak a szexualitással, és hogy a szex sok esetben inkább marketinges eszköz. Mi erről a véleményed?
A szexualitás valóban eszköz, de nem marketing. A nőket a férfiak vágyának tárgyaként ábrázolták évszázadokon keresztül az irodalomban, a mai nők viszont szeretnének végre kibújni az ágyból. Szeretnék levetni a fátylat, beszélni akarnak magukról. Hogy is lehetne ezt másképpen, ha nem a sztereotípiák kiforgatásával. A feminista irodalomban ebben nincs különbség: a test az írás kitüntetett helye.
A „női írók” általában kikérik maguknak, hogy őket megkülönböztessék a női mivoltuk alapján, miközben sok esetben ők azok, akik deklarálják, hogy mik azok, amelyek megkülönböztetik a női írót, a női olvasót… Van ebben ellentmondás, vagy ez csak egy rossz férfi kérdés?
Ez valóban egy paradoxon, amire valamelyest még rá is lehet játszani a szépirodalom terepén. Mindenesetre annyit csűrcsavaros okoskodás nélkül el lehet mondani, hogy nem az a lényeg, hogy használják-e ezt a kategóriát, hanem az, hogy hogyan használják: mikor és milyen helyzetben ki mondja kinek. A női írás lehet keresetlen kifejezés, de egyelőre nincs nála jobb, én egyébként már kibékültem vele, ha megfelelően és óvatosan használják. És hát, ha arra, amit mi csinálunk, ezt kell mondani, akkor legyek női író.
Sok projektben vettél részt. Olyannak tűnik az életed, mintha egy jól szervezett művészlét volna, mintha a civil résznek nem is nagyon lenne helye… Nem zavar életed ilyen vonatkozású szervezettsége?
Van civil életem, de nehéz határt szabni. Végül is már elmondtam, hogy minden nap, ha csak pár percre is, de az írás körül forognak a gondolataim, nem beszélve azokról a „civil” napokról, amikor igazán erős benyomások érnek. Az ötleteimet szívesen osztom meg másokkal, így dolgoztam már fotósokkal, képzőművészekkel, színházrendezőkkel, műfordítókkal vagy lapszerkesztőkkel, ezen kívül tanítok, ez túl soknak tűnhet, de nekem nem megterhelő, ha ez nem volna, civil életem sem lenne. Erre az időbeosztásra, hogy visszatérjünk a beszélgetés elejére, a sport tanított meg.
