Végignézve a jegesmedvék, elefántok és púposbálnák rendületlen harcát változó éghajlatunkkal, elfogott az elsöprő vágyakozás, hogy én is tegyek valamit értük, különösen a jegesmacikért, mert az ő apukájuk meghalt és egyébként is ők a legpuhábbak és legaranyosabbak. Nem vitás, a 11 részes BBC sorozatból készült mozifilm célja pontosan ez. De hogy mit tehetünk mi, hogy tehetünk-e egyáltalán valamit a sarkvidéki állatok megmentéséért, erre sajnos nem kaptam választ.
Hogy miben különbözik ez a film a többi hasonlótól, azt a rendező (Alastair Fothergill) a következőképpen fogalmazza meg: „Dolgoztam néhány kemény forgatáson a magam idejében, de ezek teljesen eltörpülnek a Föld mellett. Minden képkocka rögzítése kemény logisztikai kihívásokat tartogatott. A forgatási engedélyek megszerzését évekig tartó tárgyalások előzték meg. De a tapasztalatunknak, hozzáértésünknek és hírnevünknek hála, végül eljutottunk ezekre a helyekre és hazahozhattunk ezeket a gyönyörű felvételeket – ez olyasvalami, amit egyszerűen nem lehet pénzben kifejezni.”
Amit laikus szemlélőként is láthatunk ezekből a nehézségekből, az kétségkívül lenyűgöző. Éjszakai, légi és víz alatti felvételek váltakoznak, a Nap útját követve haladunk a Földön északról délre, januártól decemberig. A film hivatalos oldalán is megnézhetjük a legérdekesebb képkockákat ebből az átfogó utazásból.
Három állatcsalád kap kiemelkedő szerepet a filmben, akik mind a globális felmelegedés által különösen veszélyeztetett fajokhoz tartoznak. A jegesmedve-família két részre szakadva él az Északi-sarkon, az apuka egyedül vadászik, a bocsokat édesanyjuk tanítja a járás fortélyaira, miközben hosszú utat kell megtenniük téli nyugvóhelyüktől a táplálékszerzés helyszínéig, a jégig, ami viszont rohamosan olvad. Vajon meddig nyújt még kielégítő vadászterepet az egyre vékonyuló jégmező? Az elefántcsorda előtt is hasonló kihívás áll a Kalahári-sivatagban, ők az Okavango deltájához tartanak, ahol vizet és táplálékot találhatnak. A felmelegedés következtében azonban ez a deltavidék is veszélyben van. Vajon mikorra apad el az elefántok és sok más állat életét jelentő víz? A trópusi óceánokban figyelhetjük meg a púposbálna anyukát és gyermekét, akik útja még a többiekénél is hosszabb: 4000 mérföldet kell megtenniük a déli-sarki nyárig, az ottani vizekben él ugyanis táplálékuk, a plankton. De vajon hány évig találhatják még meg ezt a táplálékfajtát, ha az éghajlatváltozás a mostani mértékben folytatódik?
Főként ezeket a kérdéseket járja körül a film, folyamatosan utalva arra, hogy a változásokért elsősorban az ember a felelős. Nem kapunk szerencsére az Egér és Oroszlán „Mindenestemossálfogat”-jához hasonló „oltsdleavillanyt, járjálbiciklivel” tanácsokat, bár a film vége felé kezdtem megijedni, hogy még ez is eljöhet. A cél inkább a szánalomkeltés: mentsük meg Willyt, Knutot és Dumbót, mert aranyosak! Azt egy kicsit elhallgatni látszik az alkotás, hogy ők szegénykéim nélkülünk, emberek nélkül is veszélyben lennének, akárcsak a mamutok anno, de ez egy grammot sem von le a moziszékbe döngölő tájak és jelenségek elbűvölő szépségéből és a paradicsommadár komikumából. Úgyhogy aki tudja, hogyan mentsük meg Knutot, az szóljon (várom az ötleteket), aki nem, az meg csak nézze meg a filmet!
