Vajon milyen lehet annak, aki mindent elért, amit csak a szakmájában lehetett? Bizonyára felemelő, az e kategóriába tartozó zenekarok újkori lemezeit azonban kevés kivételtől eltekintve nem túl nagy élvezet hallgatni, legyen szó a U2-ról, az Aerosmith-ről, a Bon Joviról, az R.E.M.-ről és még sorolhatnánk. 65 millió eladott lemezzel a háta mögött az arénarock legnagyobb mestere, a Def Leppard sem vált már világot 2008-ban, de a friss végeredmény tanúsága szerint még mindig jobban élvezik a zenélést, mint a fent említettek némelyike.

A Def Leppard nélkül a ’80-as évek alighanem meg sem történtek volna: a Led Zeppelin után soha egyetlen angol zenekar nem aratott akkora sikert az Egyesült Államokban, mint ők, hangzásukkal iskolát teremtettek, de ugyanígy a videoklipek hőskorának is olyan emblematikus képviselői voltak, mint mondjuk a Duran Duran vagy a Twisted Sister. Az 1983-as Pyromania és az 1987-es Hysteria a hard rock, AOR vagy pop metal stílusok megkerülhetetlen alapművei – kérdezze csak meg bárki bátran Bryan Adamset, aki szintén elég rendesen lekopírozta őket – , és még ma, a zeneipar agóniája közepette is tízezerszámra fogynak évente a katalógusokból. Az ilyenekre mondják azt, hogy örökbecsű darabok. Olyan tragédiákat vészeltek át, amikbe mások simán belerokkantak volna, legyen szó akár dobosukról, Rick Allenről, aki egy autóbalesetben elveszítette fél karját, mégis talpraállt és zenélt tovább, akár alapító gitárosukról, Steve Clarkról, akit az alkohol vitt sírba 1991-ben, a Def Leppard sosem adta fel, és habár sportot űztek a maratoni, betegesen pepecselős lemezfelvételekből, mindig tartották azt a nívót, amiről híresek lettek. Szülővárosukban, Sheffieldben még annak ellenére is emléktáblát állítottak nekik, hogy a kedvező ír adóügyi szabályozás miatt székhelyüket jó ideje Dublinba helyezték át.

A ’90-es évek nem kedveztek a Def Leppardhoz hasonló zenekaroknak, de mivel esetükben a léptékek is nagyobbak voltak, mint a többségnél, továbbra sem kellett kegyelemkenyér után könyörögniük: a visszaesés annyit jelentett, hogy a 70 ezres baseball stadionokat felváltották az ötödakkora arénák. Az utóbbi évek retro-trendjeinek megfelelően aztán a leopárdok is jobban visszakerültek a reflektorfénybe, és szépen megkezdték visszahódítani a nagyközönséget, a ma már szülői korba lépett egykori rajongók pedig hirtelen megint felfedezték őket maguknak.

„Ha popdalt akarunk írni, akkor popdalt fogunk írni, méghozzá a lehető legkommerszebb eszközökkel: akár még a hangnemet is megváltoztatjuk a nóta végén. Ez tényleg elég nyálas tud lenni.”

Joe ElliottA Songs From The Sparkle Lounge 6 év óta az első „rendes” Def Leppard sorlemez, és érezhetően hatott rá minden idők legostobább című anyaga, a 2006-os Yeah! feldolgozásalbum. Magyarán szólva több a ’70-es évek ősglam-korszakát, a Sweetet, a Slade-et, a T. Rexet idéző dallam és hangszerelési megoldás, mint a banda legelső anyagait leszámítva bármikor. Ez jót is tesz az összképnek, hiszen valljuk be, a Def Leppard mindig is hajlamos volt beleborulni a csilivili hi-tech megoldásokba, és bármennyire is adtak a végeredmény igényességére, az egyszerű, alapvető rock’n’roll néha háttérbe szorult az effekthegyekkel megberhelt rádióslágerek mögött. Ezúttal azonban még Rick Allen speciális dobszerkója is úgy szól, mint egy hagyományos analóg dobcucc, Phil Collen és Vivian Campbell gitárjai pedig nyersebben, koszosabban nyifognak, mint tulajdonképpen az 1981-es High ’n’ Dry óta bármikor.

A szimpla hozzáállás tehát egyből rokonszenves, az ugyanakkor már elsőre is nyilvánvaló, hogy igazán átütő, kiugró slágert nem rejt a mindössze 39 perces anyag: hiába kovácsolta a Def Leppard annak idején tizesével az olyan slágereket, amiket aztán savval sem lehetett lemarni a slágerlisták élvonalából, Pour Some Sugar On Me, Armageddon It, Let’s Get Rocked szintű himnusz nincs itt. Gyorsan tegyük hozzá, nem is feltétlenül hiányzik, elvégre 50 felé haladó emberekről beszélünk, más rockzenészből meg ilyen korban már vagy kiölte a kreativitást a Betty Ford klinika, vagy erőltetetten akar haladni a korral, ezáltal kínosabbnál kínosabb végeredményeket szülve.



Vagyis örüljünk annak, hogy a Def Leppard még nem tartozik ebbe a körbe, és képesek leszállítani egy olyan lemezt, ami után nem kell majd kerülniük a tükröket a következő években, és simán, mindenféle különleges károsodás nélkül végighallgatható, sőt, újra is indítható, miután lejárt. Nem kell rajta agyalni, nem kell a mélyére hatolni, de a jellemzően mérgező fogósságú, védjegyszerű vokálokkal megkent refrének a legjobb pillanatokban már egy-két hallgatás után örökre rögzülnek, és Joe Elliott jellegzetesen mormogós hangja is megmaradt olyannak, mint volt. A Go, a Nine Lives, a C’mon C’mon, a Tomorrow vagy a Gotta Let It Go megbízhatóan működni fognak élőben is, ha pedig valaki azt hinné, hogy a Def Leppard ma már csak a múltjából él, az hallgassa meg a pulzáló basszusú, érdekes dallamvilágú Cruise Controlt, netán a queenes bombasztvokálokkal ellátott, egyáltalán nem nyilvánvaló szerkezetű Love balladát, hogy meggyőződjön ennek ellenkezőjéről.

It’s only rock’n’roll but I like it.