„Nem is emlékszem a ’80-as évekre”, vallja be két szám között Glenn Hughes, és az ember ilyenkor még azt is megbocsátja neki, hogy kicsit talán többet beszél a szeretetről és a békéről a színpadon, mint az indokolt lenne hasonló helyzetben, sőt, még az erősítő elé rögzített, falusi bolhapiacok retteneteit idéző csicsás szentképen is felülemelkedik.
Hughes ma mindenesetre ereje teljében van, és noha sokak szerint aprópénzre váltja a tehetségét azzal, hogy minden évben lemezt ad ki, valahogy mindig sikerül neki megbízhatóan magas nívót hozni. Azt pedig ő maga is bevallja, hogy muszáj folyamatosan elfoglalnia magát, mert ha nem így tesz, akkor elkezd az agya olyan dolgokon kattogni, amiken inkább nem kellene.
A megtisztult és megtért drogosoknak persze megvannak a maguk rigolyái, amiért nem lehet és nem is szabad haragudni rájuk: Hughes például kikötötte, hogy nem tűri a koncertteremben a dohányzást, ami az A38 Hajón persze eleve tilos, de ezzel alapvetően soha senki nem foglalkozik, a koncert hevében már alighanem ő sem nagyon, pláne, hogy visszatérő vendég Magyarországon. 2004 óta ez már az ötödik koncertje itt, és az a 4-500 ember mindig megbízhatóan össze is sereglik, hogy megnézze Stevie Wonder kedvenc énekesét, aki fehér létére úgy énekel, mintha fekete lenne. Vad pletykák szólnak arról, hogy állítólag alkoholt sem szabad fogyasztani a közelében, amiről persze nem tudni, miként kivitelezhető egy rockklubban, de talán mindegy is. Szexelvonója is volt egyébként, tehát lehet, hogy ehhez is kapcsolódik valamilyen furcsa kérése, de ezt szerencsére homály fedi.
Hughes az ilyen vadhajtásokat leszámítva egyébként nem a meglepetések embere, a színpadon nem papol, zenei világa pedig ma is ugyanolyan, mint három évtizeddel ezelőtt, ebben a kicsit funkys, kicsit soulos hard rockban viszont az egész világon nincs vetélytársa, és ezzel természetesen ő is tökéletesen tisztában van. Így ötödjére már azt is meg meri tenni, hogy mindössze két Deep Purple örökzöldet szed elő (a Mistreated-et mindjárt az elején a kötelező hangszálakrobatikai bemutatóval, amit mintha már ő maga is unna egy kicsit, majd a legvégén, végső ráadásként a Burn-t nyomják), egyébként szinte teljes egészében a napokban megjelent First Underground Nuclear Kitchen lemezt veszi terítékre, amit a közönség jelentős része még nem is ismer, de mivel a stílus adott, ez sem okoz gondot.
Teljesen őszinte, alapvető örömzenélés folyik a deszkákon, a zenésztársak boszorkányos profizmussal dolgoznak Glenn keze alá, és lehetetlen nem észrevenni, hogy hiába születhettek volna meg ezek a dalok akár hangról hangra ugyanígy a ’70-es években, simán korszerűek és modernek ma is. Hughes némely újkori szerzeményére gyakran rámondják, hogy a Red Hot Chili Peppers lenne ilyesmi egy olyan énekessel, aki tényleg tud énekelni, de most nem a lazulós funkyzásé a terep, az összhatás kimondottan vastag és dögös, amihez az is hozzájárul, hogy a bevált egy helyett ezúttal két gitáros is segíti a főszereplőt. Amit pedig Glenn Hughes produkál, az a maga nemében most is überelhetetlen: kissé nőies hangjában még ma is olyan erő rejlik, ami párját ritkítja – néha 40 centiről énekel bele a mikrofonba, és még így is szétviszik a dobhártyát azok a gyilkos sikolyok – , ösztönös zseni a figura, született őstehetség, aki mesterien sakkozik természetes adottságaival, nem véletlenül tiszteli élő istenségként zenészek több generációja. Ráadásul nem is igyekszik gyorsan letudni a programot, az összjátékidő 110 perc körülire nyúlik.
Aki ott volt, tudja, miért Glenn Hughes a nagybetűs TOROK. Aki nem, legközelebb menjen el és garantáltan meg fogja érteni ő is. Olyan katarzist talán már nem okoz, mint amikor először láttuk, de tényleg hetente megnézné az ember.
