Már rég nem olyan csajmágnes, mint fénykorában, nácik helyett pedig szovjetek elől menekül, a kalap és az ostor viszont továbbra is a helyén van. Indiana Jones 19 év után visszatért, nem fogja még az atombomba sem, és nekiiramodik, hogy földönkívüliek után kutasson Dél-Amerika dzsungeleiben. Necces? Egy kicsit az, sőt, néha unalmas is, de összességében azért korrekt.

19 év viszonylag ritkán telik el egy-egy moziszéria különböző részei között, de végül csak megértük a negyedik Indiana Jones film megérkeztét. George Lucas és Steven Spielberg eredetileg még a ’90-es évek elejére tervezték a kalapos-ostoros régész újabb kalandját, de először Harrison Ford vonakodása – neki ez lehet a heppje, hiszen már A Jedi visszatért sem akarta vállalni – , majd később a megfelelő forgatókönyv hiánya miatt csúsztak a munkálatok. Idővel persze mindenki belátta, hogy vagy elkészítik a filmet záros határidőn belül, vagy kénytelenek lesznek legyömöszölni a rajongótábor torkán egy tolószékben guruló, szenilis Henry Jonest. Nem lehetett kérdéses, melyik a jobb verzió, hiszen az eddigi három film világszerte összesen 1,2 milliárd dollárt kasszírozott a mozipénztáraknál, nem is beszélve a video- és DVD-forgalmazás bevételeiről és Az ifjú Indiana Jones sorozatból befolyt pazar pénzekről.

A száz lakat alatt őrzött sztoriról eredetileg csak annyit lehetett tudni, hogy a dél-amerikai kristálykoponyák körül forog majd, arról nem, hogy mindez a roswelli 51-es körzettel és a Nazca-vonalakkal összefüggésben kerül majd tálalásra. Ez elsőre akár meredeknek is tűnhet, de akik most kiakadnának az Erich Von Däniken nyomdokain járó elemeken, azok azért idézzék elméjükbe Az elveszett frigyláda fosztogatói fináléját – végülis ezzel az erővel az ufók is simán illenek a sorozat koncepciójába, nem? A történet lényegi elemeibe felesleges itt belemenni, különösebb bonyolultságokról nincs is szó: adott egy rakás, a régmúlt ködébe vesző titok, amik menetrendszerűen beomló sírboltokban és templomokban rejteznek, Indiana Jonest és hozzá csapódó társait folyamatosan üldözik erdőn-mezőn-bokron-tűzön-vizen át, de valahogy mindig megmenekülnek, és így tovább. Szóval az alapkoncepcióval nincs semmi gond, az ember nyugodtan hátradőlhet a székben, és átadhatja magát annak a rég elfeledett érzésnek, hogy új Indiana Jones filmet lát a moziban.

A széria atyja és megálmodója, George Lucas saját bevallása szerint jóelőre felkészült arra, hogy a közönség egy tekintélyes hányada epét hány majd a film láttán - az új Star Wars trilógia alapján neki bizony vannak tapasztalatai ezen a téren - , pedig a végeredmény alapján ez kevéssé látszik valószínűnek. Mindenképpen az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága erényei közé tartozik ugyanis, hogy maximálisan hű marad a széria korábbi részeinek örökségéhez, a hangulat közel ugyanaz, és Spielbergék szerencsére kalkuláltak az olyan makacs dolgokkal is, mint például Harrison Ford öregedése. Így aztán az új rész bő két évtizeddel az előzőek után játszódik, 1957-ben, és ebből fakadóan a professzornak már nem a nácikkal, hanem a hasonlóan robotszerű és egydimenziósan elvetemült szovjetekkel gyűlik meg a baja. A központi karakter megőrizte minden olyan vonását, ami miatt legendás lett, még az öregedő Indyben is ott van az a bizonyos jellegzetes kisfiús sárm és csibészség, és az idő múlásával valahogy még ellenállóbb lett a világ viharaival szemben: atomrobbanás ide, zuhanások oda, kétméteres szovjet tiszt ötezer ökölcsapása és rúgása amoda, a figurának most is minden helyzetben van ideje egy-egy szellemes kikacsintásra, és ez így is van rendjén. Harrison Ford megbízhatóan hozza a színészi eszköztárában megtalálható mindhárom arcot (nyegle félmosoly / szemkerekítés beharapott felső ajakkal / összevont szemöldökű szenvedés), de nincs az embernek kínos érzése tőle, pláne, hogy Indiana Jones többé-kevésbé azért képes volt méltósággal megöregedni.

Ami a többi színészt illeti, ez a széria sosem a sokdimenziós karaktereké volt: Cate Blanchett meggyőzően rideg és démoni a gonosz szovjet okkultista tiszt szerepében, de tevékenysége körülbelül ennyiben ki is merül, John Hurt szinte felismerhetetlen megzakkant professzorként, a jelentéktelen Karen Allen pedig ugyanolyan jelentéktelenül hozza Marion Ravenwood jelentéktelen figuráját, mint annak idején Az elveszett frigyláda fosztogatóiban. Az üdítő sidekick-arc szerepét legutóbb – 1989-ben – Sean Conneryre osztották, de idősebbik Henry Jones jelen sztori szerint már nem él, így ezúttal Indy fia, Mutt hivatott színesíteni a palettát. A Transformersből ismert Shia LaBeouf aránylag korrekt módon eleget is tesz a feladatnak, láthatóan gyermekien örülhetett annak, hogy szerepet kapott a filmben.


Aki az Indiana Jones-ra dokumentumfilmként ül be, az megérdemli, hogy utána dühödten szívja a fogát, így aztán hiába tűnik még ennek fényében is soknak a Kengyelfutó Gyalogkakukkból ismert Prérifarkas kálváriáját megszégyenítő jelenet (az egész atomrobbantósdi, LaBeouf piruettező vívása egyszerre két terepjárón egyensúlyozva, illetve ugyanő liános tarzanozása különösen erős), igazából nagyobb baj az, hogy a mozi hangulata itt-ott elég alaposan leül. Mintha hosszabbra nyúlna a sztori annál, ami benne rejtezik, zavarosabb is a kelleténél, ráadásul a végkifejletből ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Ezeket a hiányosságokat többnyire ellensúlyozzák a gegek, de néhol utóbbiak közé is becsúsztak elég erőltetettek, ami azért valljuk be, az első három filmre nem volt jellemző. Ami a látványvilágot illeti, az természetesen nem kispályás, a készítők igyekeztek minél kevesebb számítógépes trükköt bevetni, ami jót tett a hihetőségnek, bár az azért elég felfoghatatlan, hogy milliónyi arrogáns óriáshangyát meg a földönkívüli szerzetet sikerült élethűen meganimálni, a prérikutyákat viszont nem.


Ilyen filmek esetében persze teljesen lényegtelen, ki mit mond róla, az anyagi siker borítékolható, ráadásul egyes pletykák már egyenesen arról szólnak, hogy az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága egy új trilógia első darabja. Ha ez talán nem is igaz, az már most tutinak látszik, hogy ötödik rész mindenképpen lesz. Addig is itt van ez: ha olyan hatást nem is gyakorol majd a közönségre, mint az előzőek, azért a maguk módján szintén szórakoztató Indiana Jones-klónokkal (A múmia, A nemzet aranya és társaik) simán felveszi a versenyt. Talán lehetett volna jobb, de így is simán vállalható.