Mandel Róbert előadóművész, a Mandel Quartet alapítója Magyar népi hangszerek címmel írt könyvet a Kossuth Kiadó gondozásában.

A szép kiállítású, 180 oldalas, műtermi hangszerfotókkal és archív képekkel gazdagon illusztrált kötet előzménye a Móra Kiadó Kolibri könyvek sorozatában, 1983-ban megjelent könyvecske a magyar népi hangszerekről. Mandel Róbert úgy látta, eljött az idő, hogy összeszedje, osztályozza és kötetbe foglalja ezt a népi kincset.

Curt Sachs német zenetudós 1931-es meghatározása szerint csoportosította a hangszereket négy osztályba: az első az idiofon, amely saját anyagánál fogva ad hangot, mint például a kolomp. A második osztályba a membranofon, a bőrözött hangszerek, a dobok, köcsögduda tartozik, a harmadikba a kodrofon, vagyis a húros hangszerek, míg a negyedik osztályba az aerofon, vagyis a fúvós hangszerek sorolhatók.

A könyvben az összes olyan hangszerről írt, amit Magyarországon a népzenészek, köztük a magyar, a cigány, a délszláv, vagy a német származású zenészek használtak. Mandel Róbert példaként említette a hárfát, amelyet a Balaton mellé települt osztrák cigányok hoztak magukkal.

Balatonfüred mellett, Arácson élt a Gertner család, amelynek egyik leszármazottja most az egyik budapesti kávéházban hárfázik. Ezek a családok nemcsak zenéltek ezen a hangszeren, hanem az osztrák hárfa mintájára gyártották is a hangszert.

Az ütőgardon olyan magyar hangszer, amelynek nincs párja a világban, s a moldvai csángók ma is használják - mondta a szerző. Olyan csellóméretű hangszerről van szó, amelyet szíjjal a nyakukba akasztottak, pálcával ütötték és a húrokat csipkedték, ezért a népnyelv az üti s csípi alapján "ütiscsipinek" hívta.
A citera, a duda, a tambura pedig magyarrá vált hangszer volt.

A tambura, a kis pengetős hangszer a délszlávoktól került Magyarországra, de a tamburazenekar már igazi magyar találmány. A 19-20. század fordulóján Baranya megyéből és Szeged környékéről már magyar tamburás bandák mentek zenélni a szomszédos országba. A magyarországi szerb zenészekből álló híres Vujicsics együttes a tamburákon délszláv népzenét játszik, míg magyar tamburazenekarok magyar népzenét.

A szerző külön foglalkozik a kolomppal, csöngettyűkkel, pörgőkkel, amelyeket a pásztornép használt. A szarvasmarhára mindig kolopot akasztottak, ökörre vagy lóra inkább csengőt, vagy csöngettyűt kötöttek. A kis gömbformájú pergőket a juhok és a pulikutyák kapták, így a juhász sötétben is hallotta, melyik állat merre jár. A kolompokat és egyéb csengőket hetekig hangolták, mert a juhász 24 órán át az állatokkal volt, s fontos volt neki a kellemes hangzás.
Mandel Róbert a kötetben idéz neves szerzőktől, többek között Gvadányi József, Apor Péter, Arany János, Petőfi Sándor, Eötvös József írásaiból, verseiből, amelyekben sok szó esik a magyar hangszerekről és muzsikusokról, erdélyi fejedelmek egy-egy mulatságáról, amelyen török zenészek töröksíppal és dobokkal muzsikáltak.

A Magyar népi hangszerek című kötet nemcsak szűk szakmai köröknek és népzenészeknek, hanem minden zenekedvelőnek is szól - tette hozzá.