A József Attila - és Palládium-díjas Borbély Szilárdnak könyvhétre jelenik meg az Árnyképrajzoló című könyve a Kalligram gondozásában. Borbély az irodalomtudományok kandidátusa, de könyveinek nincs úgymond papírszaga. Sőt, írásainak inkább vér -, tömjén - és Istenszaga van.
Ó, igen, épp húsz éve. Bencsik Barnabás nagyon érdekes rajzaival. De nem is baj, hogy nem került Debrecenen kívülre, kicsit szégyellem. Igazából csak az egyetemen lehetett belőle vásárolni. Még működött akkor a büfé melletti asztali árusítás. Oda vittem példányokat a reprográfiáról, az alagsorból fel. Nem volt beárazva. Kérdezte a Vizi, hogy na és mennyi? Mondtam, hogy harminc. Jó, akkor harminc. Így lett az ára harminc forint. De én azt hittem, azt kérdezi, hogy hány darab. Harminc volt a kötegben. Őt persze az ár érdekelte… Nem tudom, hogy lehet-e válogatottat, milyen is volna az. Ezen még nem gondolkodtam. De szerintem nem a szerzők szoktak előállni ilyesmivel, hanem a kiadók. Bár lehet, hogy tévedek. Nem tudom, betetted a fülembe a bolhát. De ezt inkább a nagy költőkkel szokták csinálni, én meg vidéki költő vagyok, kis falusi költő.
Nem vagy közéleti karakter, mégis előfordul, hogy néha exponálod magad közéleti kérdésekben. Miért?
Nem, nem, közéleti semmiképp sem vagyok. Az iskolában közepes, maximum jó volt a magatartásjegyem. Alkatilag is kerülöm a konfliktust, rosszul viselem a feszültséget. Ódzkodom minden szerepléstől. Nem tudok szerepelni sem. És minden közügyet messze elkerülte a 2000-es évig. Elvből semmit sem írtam alá, becsuktam a szemem és a fülem. Csak a betűket néztem, amivel épp foglalkoztam. A szüleim tragédiája fordított ezen. Azóta körülnézek az utcán is, néha-néha hátra nézek, figyelmesebben járok. Én azt hittem, hogy tíz évvel a rendszerváltás után, már nem történhetnek meg bizonyos dolgok. De megtörténhetnek. Aztán jobban körülnézve úgy láttam, hogy a demokrácia legfontosabb intézményei nem működnek jól. Andreas Vogttal, egy német barátunkkal beszélgetve értettem meg, hogy rajtunk múlik, hogy milyen lesz a világunk. A kis közösségeken. Több felelősséget kell vállalni a társadalomért. Ez sokszor konfrontálódást jelent, szóvá kell tenni dolgokat, és ki kell állni valami mellett, még ha sokan nem is értenek egyet ezzel, és ellenségeket fogunk szerezni alkalmasint. Ez nem értelmiségi, hanem az egyszerű polgári feladata. Minden öntudatos polgár feladata. Debrecenben ezzel sikerült a helyi politika előtt végképp megutáltatni magam, a helyi lapba publicisztikákat írtam. De hát itt élek, és polgár vagyok, másként nem tehetek. Csak ennyit teszek, semmi többet. És tudod, az aztán végképp felrázott, amiről a szüleim gyilkossága révén szereztem tudást, hogy mekkora szegénység és sötétség van ma Magyarországban. A szüleim ügyének bírósági tárgyalásán összefacsarodott a szívem, hallgatva ezeket a szegény cigányokat, akiket oda berángattak. Borzasztó, ahogy élnek. Alig volt köztük, aki írni tudna. Olvasni végképp reménytelen. Nincsenek esélyeik, kiszolgáltatottak, megfosztva mindentől. Ez a magyar társadalom bűne, főként az országos és a kisebbségpolitikáé. És így tovább, lehetne sorolni az elmúlt húsz évben a különféle társadalmi csoportok ellen elkövetett bűnöket. Például a gyerekek, a nők ellen elkövetett bűnök hosszú sorát, és így tovább, és így tovább. Ezek az állam és a társadalom mulasztásai.
A Halotti pompa című verseskönyved szép art direktori munka. A tervező Hrapka Tiborral együtt válogattátok a metszeteket, illusztrációkat, vagy ez a te ízlésedet dicséri?
Hrapka Tibor ízlését dicséri. És Kiss Ágnesét, aki nem csak tördelt, tipográfiai tervezést is végzett. Én mindent szerettem volna belezsúfolni, ami épp eszembe jutott. A képanyagot én ajánlottam, én válogattam, de Tibor rendezte el, nagyon invenciózus ötletekkel gazdagította a kötetet. És köszönet illeti Baranyai Andrást, aki a Hászid szekvenciák előtti az Auschwitz-albumból származó fotót “írta át” grafikus felületté. Ez Pilinszky egyik fontos “ikonja” volt.
A Halotti Pompának megjelent egy bővített kiadása. Nem lett volna szerencsésebb előbb önállóan megjelentetni azokat a verseket, majd később fűzni egybe? Bizonyára vannak, akiknek nem tűnt fel, hogy milyen sok az új anyag a bővítményben…
De, talán. Bár nem létezett jó megoldás, ez sem lett volna minden tekintetben kifogástalan. Az egész az én hibám, mert szabadulni akartam már ettől az egész gyászmunkától. Aztán megbüntetett a nyuszi, mert azóta is ezt a gyászmunkát végzem. Az Egy bűntény mellékszálai címmel a Vigiliánál megjelent kötettel végleg le akartam zárni. De mintha mégsem sikerült volna.
Szinte minden könyved egy sajátos, az önmagában álló vers univerzumát kitágító nagyobb szabás. Nem bízol mondjuk egy szonettben?
Nem hiszek benne, ezért föl sem merül bennem, hogy bízhatok-e. Nem hiszek abban a költészetfelfogásban, amely bízni tud egy szonettben.
A Hosszú nap el című köteted megjelenésének “botrányos” körülményei közismertek, de vajon mi volt, ami kiváltotta ezt a nagyszabású művet? Emlékszel még a megírásának motivációira, a téged körülvevő légkörre?
Nem tudom. Harminc éves voltam, és öngyilkossággal kísérleteztem. Már nem akartam tovább élni. Ez még évekig eltartott. Nevezték pszichiáterek depressziónak is, életválságnak, ilyeneknek. Kezeltek idegklinikán, adtak gyógyszereket, elvoltam, mint a befőtt. Nem tudom, azt érzékeltem magam körül, hogy borzasztó a világ, és nem akarom tovább. Ezt az egészet nem akarom. Nyom nélkül tűnni el az életből, csak erre vágytam. De erre nagyon. Csak erre emlékszem. Kitörlődtek évek a tudatomból. Időnként mindent újra kellett megtanulnom, amit addig már tudtam. A Hosszú nap el csírája egy látomás volt, egy nagyon erős érzés, a hajnali napfelkelte, a kék ég, és valami erős zene hangzott fel. Álltam, és mindettől hirtelen megnyugodtam, béke vett körül, a jót érzetem. A kék a kék a kék a kék a kék… Ennyi maradt meg bennem ebből a pillanatból, és ezt próbáltam leírni.
Az irodalomtudomány kandidátusa vagy és irodalomtörténész. Ez az elméleti felvértezettség alapvetően hasznos, de volt-e már hogy azt érezted, hogy akadályoz az ösztönösebb megnyilatkozásokban?
Ó, ez nem jelent semmit. Ez a fajta tudás sem nem használ, sem nem árt, mindez hiába való tudás az íráshoz. Nincs mecenatúra rendszer, a költészet pedig nem eladható. Az irodalomtörténészi munka a pénzkereső foglalkozásom. Az benne a legjobb, hogy írásokkal lehet foglalkozni munkaidőben. De most már a reformok miatt ez sem igaz, egyre ritkábban tudunk eljutni könyvtárba, dolgozószobába, tanítás van és adminisztráció. Ez így lenullázódáshoz vezet.
A költő nem lódít, az igazat mondja. Te őszintén tudsz beszélni számos családi titokról, arról is, hogy édesapád úgymond fattyúnak minősült a falujában. Világos, a költészetet részben a megvallás, a legteljesebb őszinteség is hitelesíti. Vannak-e olyan titkok, melyek már benne vannak a verseidben, de egyszer még árnyalni, pontosítani fogod őket? Ahogy Handke mondta: majd megírom pontosabban is.
Nem akarok én szándékosan őszinte lenni, és nem is vagyok az. Az édesapám származási anomáliája, hogy így mondjam, az után kezdett el foglalkoztatni, amikor a kettőezres évben agyonverték őket. Próbáltam ekkor visszafelé gombolyítani a szálakat, olvastam viktimológiáról is. Az édesapám nagyon igyekezett beilleszkedni, betegesen rajongott az anyjáért, tisztelte a név szerinti apját, és nem tudott elszakadni tőle. Csak addig jutott, hogy titokban megváltoztatta a nevét, amikor felnőtt lett. Tönkretette ezzel a ragaszkodással a családját, a feleségével folyamatosan konfliktusokat vállalt fel. Sokszor, utólag nézve nagyon fontos helyzetekben döntött rosszul, amikor a falun maradást, az anyját, a felemás családját választotta, amely aztán végül, a névszerinti apa halála után, akinek akkor már nem viselte a nevét, megtagadta, kitagadta. A még élő testvérei ekkor kitagadták. Akarta, hogy szeressék, pedig nem szerették. Ez neki szó szerint, de átvitt értelemben is, az életébe került, meg a felesége életébe. A származása miatti szégyenkezése, a beilleszkedési vágya, a hallgatása, a lapítás, mind-mind rossz döntés volt. 1970 körül volt egy halvány esély arra, hogy kivándoroljunk Kanadába, vagy legalább elköltözzünk egy nagyvárosba, ahol nem ismernek bennünket, és lekerül rólunk a stigma. Hosszú az út, amely kétezer vigíliájának hajnaláig vezetett. És bár nem tudom pontosan, mert ez felderítetlen titok maradt, hogy mi történt akkor éjszaka ott, kik, hogyan és miért verték őket agyon, de a fattyúságból következő rendszertani anomália része volt az áldozattá válásnak. Itt súlyos dolgokról kell hallgatnom, minden családnak megvan a szennyese. Egyszer majd ezt jobban is megírom, talán.
A Halotti Pompa és a Míg alszik szívünk Jézuskája című könyveiden kívül úgymond nem aknázod ki igazán a tudást, melyre szert tettél, a régi magyar irodalomban való nagy jártasságodat. Miért?
Pedig azon vagyok. De azt teszem csak, amire indíttatást érzek. Terveim vannak, csak időm nincs. Nekem el kell tartanom a családom, órákat kell tartanom, én hivatalnok vagyok, nem szabad író.
A Halotti Pompa, a magyar irodalom egyik kivételesen nagy vállalkozása a halálról szól, míg a hasonló arculati elemekkel kiadott Míg alszik szívünk Jézuskája című betlehemes misztérium a születésről. Nem mondanám, hogy ikerkönyvekről van szó, sőt nagyon is más a két mű. Akkor miért lett “könyvészeti szempontból” ennyire hasonló?
Az átjárás szövegszerű a két könyv között, a hasonlóság pedig nagyon is szándékos. A tipográfia is jelzi, nem lehet félre érteni. Van egy harmadik szöveg is, amellyel idő és erő hiányában még nem sikerült zöld ágra vergődnöm, a kállói rabbiról szól. Ha egyszer kapnék egy ösztöndíjat, talán sikerülne lezárnom…
Egy Kalligram körüli szóbeszéd szerint prózát írsz. Ha igen, mikor jelenik meg, és mit tudhatunk erről a műről?
Hamarosan mindent, mert hogy nem is titok. A könyvhétre Árnyképrajzoló címmel megjelenik, úgy tudom. Valamiképp még ez is, szándékom ellenére, a gyászmunka része lett. Pedig nem így terveztem. Egy tucat szabálytalan prózát tartalmaz. Vannak olyan dolgok, amelyek nem illeszkednek a lírai struktúrákhoz. Izgat a próza nyújtotta lehetőség, keresem a szerkezetét. Ezek az írások a próza struktúráit vizsgálják, ahogy az számomra használható. Nem igazi írások ezek, inkább amolyan körülírások, ahogy az alcím is mutatja.
