Az ember általában zavarba jön, elfordítja a fejét, ha egy mozgássérülttel találkozik. Önnön szellemi korlátozásunk miatt nem pillantunk bele ennek a „kisebbségnek” a mindennapjaiba, beérjük annyival, hogy bizonyos televíziók aktívanfókuszáló műsoraiban némi estebéd előtti méla borzongást okoznak nekünk, aztán jöhet az eszem-iszom, a locsi-pocsi, a himi-humi, végül mehetünk hajcsizni.
Ha valaha hallottad a Roadhouse Bluest a Doorstól, akkor valószínűleg érted annak az esetlegességnek a varázsát, amit egy szélvédőn át épp, hogy észrevett, elsuhanó fák közt megbúvó kék alapon önreklámozó vendéglőipari egység nyújthat a betérőnek. Ha nem hallottad, akkó má mindeggy.
Szóval esetlegesség. Szimpatikus név, mégsem egy vén diófa, egy betyárcsárda, vagy egy bugylibicska. A kakas nem mindennapi eledel, az nem úgy van, hogy az ember rákiván a kakasherére, oszt má meg is kapja – értsd jól! A szárnyas-gasztronómia nekem valahol itt kezdődik és azt hiszem, Krúdy Szindbádjának Vendelinhez intézett szavaival (kizárólag Latinovits hangján) végződik holmi fácánról gesztenyével, csakhogy Vendelin barátom magyar vagy olasz gesztenye-e. Nyenye.
Szóval szimpatikus kis útszéli, a nap is süt. Aztán beborul.
Ember úgy nem tudott csontlevest enni, velőt kiütögetni, és ezt filmre venni, mint tette ezt a Színészkirály, illetve vette ezt Huszárik. Biodíszlet, kameratartó is akadt az asztalnál (érzed, milyen finoman teszek különbséget köztük és köztünk?), csak a levesből kimaradt a velőscsont. Illetve a tányérból. A levesbe sajnos belefőzték – büdösen. Ez persze a tuját nem zavarta, legalábbis nem mondta, hogy neki nem ízlik, kompozíciós szempontból pedig kifejezetten jól mutatott mellette a napon lassan dermedő tojás sárga tojássárga.
Hogy mért kértünk békönös rántott sajtot? Mert akkor még féltünk, hogy egyebet nem bírnánk legyűrni. Tévedtünk. Esetlegesség varázsa négyezerért.
Szóval Vendelin barátom, milyen az a gesztenye?
Part 2.
Veszprémbe érkezve egy grefitire lettem figyelmes: HITLER ANYJA ÚJRA TERHES!
Maradva még egy kicsit Morrisonnál, ő maga a „végzetes” koncerten Miamiban (1968) kijelentette, hogy Hitler él, itt van a városban és ő tegnap éjjel megdugta. Mondanom sem kell, marhára szerették érte azok a fehér emberek, akik „harcba küldik a feketéket a sárgák ellen, hogy megvédjék a földet, amit elvettek a rézbőrűektől”.
Valaki felkel, felöltözik, összepakol krétát, filcet, festéket és ennyire futja? Grat.com.
Talán ha a törvény csak a hülyegyerekeket rúgná seggbe, a képzőművészeket pedig nem, mi több, támogatná őket köztéri felületekkel, létrejöhetne az a praktikus állapot, hogy az egymást úgyis ismerő sztrítfájterek rendet tartanának maguk között.
Ja, és nem lenne egyszerűbb a fenntartóknak, ha a srácok önköltségileg feldíszítenék a vonatokat, trolikat, buszokat, villanyosokat? Egyiket-másikat már úgyis csak a festék tartja össze… meg sose tudom, melyik a kék és a piros metró. Feltűnt, hogy a metrószinek uralkodnak? Kék-busz, piros-troli, sárga-villamos, zöld-hév. Ha lesz valamilyen színű metro5, akkor kell egy új tömegközlekedési eszköz is. Mondjuk addigra a globális felmelegedés hoz annyi vizet, hogy már ha jóra nem is, de hajóra jó lesz a bkv-jegy.
Megnézendő: A GRAFFITI KIRÁLYA című film.
Part 3.
Őszintén szólva nem láttam még Bozsik Yvette előadást, és nem is érdekelt soha annyira a tánc, hogy pótoljam ezt a hiányosságomat. Pedig hát színházi ember lévén ildomos lenne megnézni a meghatározó kortárs alkotókat, és jó lenne azon kevés színházi közé tartozni, akik még járnak színházba és kíváncsiak egymásra.
Yvette-ről tudtam, hogy tevékenysége túlmutat a „tánc” keretein, pályázott színházigazgatói posztra (a POSZT-ra egyébként nem válogathatnak be zenés- és táncelőadást, ez mekkora köcsögség), és talán még a szakmában nemigen járatos hétköznapi emberek egy részének is mond valamit a neve, bár a Novákot többen ismerik, mer az az a tévés az írta azt a számot, a tudod, a ékszer a lelkemet, nem?
Az elmebeteg ötletek pedig mindig is vonzottak, meg egyébként is meg kellett nézni, ha már táncfesztivál.
Elmebeteg – ezt a szót írtam, mert amire ez a nő vállalkozott, vagy ha úgy tetszik, amire a társulatát kényszerítette, az minimum nem hétköznapi, erősen abszurd két evőkanál groteszkkel és nem is értem, hogy miért kell különböző mértékben nem ép mozgású hobbytáncosokat (bocs) színpadra tenni, de kellően heroikus és még sorolhatnám. Gondoltam a beharangozók alapján.
Szóval erősen ambivalens érzésekkel ültem be a fotóspróbára. Aztán kerestem a zsebkendőmet, de nem sajnálatból, hanem végtelen szeretetből.
És volt még néhány száz „sorstársam” az esti előadás alatt-után.
Az ember általában zavarba jön, elfordítja a fejét, ha egy mozgássérülttel találkozik. Önnön szellemi korlátozásunk miatt nem pillantunk bele ennek a „kisebbségnek” a mindennapjaiba, beérjük annyival, hogy bizonyos televíziók aktívanfókuszáló műsoraiban némi estebéd előtti méla borzongást okoznak nekünk, aztán jöhet az eszem-iszom, a locsi-pocsi, a himi-humi, végül mehetünk hajcsizni.
Bozsik Yvette vállalkozása előbbre visz ép és nem ép mozgású táncost, nézőt egyaránt. Azt hiszem, a nézőtéren ülők többsége – velem együtt – egész életében összesen nem szánt még ennyi időt és figyelmet mozgássérültekre, és ahogy egy néző fogalmazott, kínos volt ülve tapsolni és felállva távozni. Kiderült, hogy a tolószéken, a póráz tulsó végén, a speciális szemüveg mögött EMBER van, és ez a tény döbbenetes erővel lépett a szemlesütő sajnálkozás helyébe.
Amikor aztán a folyosón azt hallottuk, hogy nincs hol játszani a továbbiakban ezt a Színházat, ami csodálatosan mesél az EGYÜTTről, a szellem diadaláról, már nem sajnáltam őket. Dühös voltam és vagyok. Eddig kétszer játszották.
PEOPLE ARE STRANGE, WHEN YOU ARE STRANGER.
Part 4.
Agyarországon 22 óra 51 perckor benyitni egy restaurantba és kaját kérni elég reménytelen vállalkozás. Annak az esélye, hogy a rántott húson kívül még akad gombás-vörösboros-vadpörkölt juhtúrós sztrapacskával, szóda! a rizlingbe, forró és nem büdös tárkonyos raguleves nem a tegnapi sertéspöcővel, és kétszeres jattal is csak 4500Ftba kerül – szóval ennek az esélye a nullával egyenlő.
És nekünk mégis sikerült. Annyira, hogy nem is tudom pontosan a hely nevét. Talán KÉT BAGOLY ÉTTEREM. Veszprém és Budapest között kötelező. Az igazi SOUL KITCHEN.
És mindez nem jöhetett volna létre, ha tudok írni, és ha nincs a XI. KORTÁRS ÖSSZMŰVÉSZETI FESZTIVÁL Veszprémben.
Kattintson és nézze meg a Mozgóparton is!
