Méltató szavak, sorok, mert hogy igen, meghatározó nyomot hagyott. Bocsánat, hagy. Ja, és hagyni fog. Például ezt: Ich möchte schwimmen Bad, ich möchte schwimmen Bad – dünnyög a Kossuth-díjas művész, és befordul a Lukács uszoda ajtaján. Hatvan éves? Szerintem hat, ha engem kérdezel…
Jó helyen, rossz időben. Rossz helyen, jó időben. Helyen. Időben. Lenni. E három közül az utóbbit kedvelem leginkább, az elülső kettővel ugyanis nem bánok valami fényesen, gyakorlatilag amióta az eszemet tudom. Például kilencszázhetvennyolc, május elsején jó helyen voltam, de rossz időben, mert szakadt a Tabánban, de nagyon, így az előző este lepedőre festett három kék betű (LGT) mind a nyolcéves nyakamba olvadt. Olybá tűnhettem nővérem mellett, mint egy indigó Róbert Gida, hiába, minek fest az olyan temperával, aki nem nézi az időjárás jelentést.
Személyes élmény, ez lenne a dal mágiája. A váratlan perszonálkatarzis, a zavarba ejtő értetlenség, hogy bár tizenötezren vagyunk, mégis nekem énekel, „oh, az a rohadt énekes”!
Ennyi, és nem több. Kevés ez? Nem, nem hiszem, inkább rengeteg, ha érdekel, maga a világmindenség, de olyasmi, amiről nem beszélünk. Érzések a legjavából.
Egy korszak attól válik meghatározóvá, ha később annak látjuk. Ott, akkor, benne a közepébe ezen nem is gondolkodsz, vagy pont az ellenkezőjét érzed. Főleg, ha épp’ nem történik semmi látványos. Nincs forradalom, nem bukik a rendszer, tán fiatalok egy csoportja, hosszúhajjal kiabál (nem is akármit, nem is akárhogyan), de amúgy a langymeleg szürkeség. Meg százötvenezer eladott példány lemezenként, hogy el ne feledjem. Majd néhány évtizednyi késéssel a rock faltörő kosaiként, a megmondás, és odamondás véleményvezéreiként, az első, és utolsó koporsószög beverőiként emlegetjük hőseinket, akik – jó érzésű emberek lévén – egyik lábukról topognak a másikra persze, és néha halkan megjegyzik, hogy bár nagyon köszönik az elismerést, de az igazság az, hogy nem ezért csinálták, amit csináltak, hanem azért. A másikért. Amiről nem beszélünk.
Hány dalt tudsz kívülről? Gábor Áron rézágyúja, Tavaszi szél vizet áraszt, és….és jön a könnyűzene, a súlytalan tonnák. Mindig megszólalnak, ott dübörögnek az agyunkban, felpattanunk még a vállalati bulin, a fogadáson, az esküvőn is, egy pillanatra felhangosítjuk a rádiót, éneklünk a dugóban, és természetesen összekacsintunk: mert mindenki tudja, miről van szó! Vagy tudni véli, és ez jó.
Nem lett világsztárunk. Pedig már ott voltunk a közelébe, de mégsem. A fene egye meg! Még ezen a kerek évfordulón is egy kicsit azért, érted, de nem azért, csak azért mégis. Na mindegy. Ez van, ilyenek vagyunk.
Hát én nem vagyok ilyen, barátom, én gazdagabb vagyok egy élménnyel! Hogy akkor ott, kilencszázhetvennyolcban, a Hegyalja úton felkanyarodó nyolcas buszon, a Tabán felett, a szakadó esőben, a könnyeimmel küszködve, mert haza kell menni, a kékre festett pofázmányom mögül, az ablakon lehulló pára homályába még látom, hogy mit is jelent a rock and roll. Gyere, gyere ki a hegyoldalba...
Cigiszünet: Hallgasd meg a Lokomotív GT Mozi című számát. Aztán még egyszer. Aztán még egyszer. Aztán még egyszer.
„Jó helyen voltunk, jó időben” – nyilatkozta valahol Picibácsi, és nagyon igaza volt. Ennyi embert boldoggá tenni, máskor, máshol tán nem is lehetne. Isten éltesse!
