A Debreceni Simonyi Napokat tizedszer rendezik meg május 30-a és június 1-e között a cívisvárosban, számos új programmal, "a legvitézebb huszárra" emlékezve.
A nevezetes eseményre 1823-ban került sor, öt évvel azután, hogy Simonyi ezredes - az akkori német oberst magyarításával: óbester - ezredét Debrecenbe helyezték. De ki is volt ez a huszárezredes, aki debreceni állomásozása révén örökre beírta magát a város történetébe?
Az 1771-ben született Simonyit Simon József néven anyakönyvezték Nagykállóban. Az igen eleven gyermeknek már a csínyei is bekerültek a köztudatba. A fáma szerint az óbester kisgyerek korában egy toronyból verébfiókákat gyűjtött össze, miközben a társai által kitartott deszkán állt. Tizenöt évesen csapott fel először huszárnak, de az apja kiváltotta a seregből, s mészáros tanulónak adta. Aztán egy év múlva elszökött otthonról, s onnantól kezdve neve összeforrott a huszársággal. Egy Pancsova melletti csatában esett át a tűzkeresztségen, meg is sebesült. Káplárrá, majd 1892-ben strázsamesterré léptették elő.
Az igazi dicsőséget azonban a napóleoni háborúk hozták meg számára, habár gyakran éppen a meneküléskor, társai fedezéséért hajtott végre hőstetteket. Egy alkalommal például több mint hatszáz franciát ejtett foglyul, ötvened magával. Ezredparancsnoka többek között ezért is terjesztette fel 1801-ben a Mária Terézia Rendre, a kor legmagasabb kitüntetésére, amely bárói címmel járt. Ezt 1802-ben kapta meg. Két év múlva ismét a csatamezőn találjuk, ahol számos bravúros tettet hajtott végre. 1807-ben birtokot vásárolt az Arad megyei Vadászon, és nevét Simonyira változtatta.
1809-ben részt vett az asperni lovasrohamban. A vesztes wagrami csata után a visszavonulást fedezte. Miután már nem tudta feltartani a franciákat, felgyújtotta a Thaya folyón átívelő hidat, majd a lángoló és összeomlóban lévő faalkotmányon vonult vissza embereivel - úgy, hogy az ellenség már nem tudta követni.
Részt vett az 1813-as lipcsei ütközetben, a népek csatájában, ekkor már alezredesként. Egy ellenséges puskagolyó a szíve fölött hordott tárcában akadt meg. A csata után ezredessé léptették elő. 1814-ben hajtotta végre lyoni hőstettét, mikor télen átúsztatott a Rhone-folyón, és elfoglalta az őrizetlen várost. A napóleoni háborúk után 1818-ban került Debrecenbe. Itteni szolgálata alatt vette el Leiner Terézt, egy osztrák tábornok lányát, aki két gyermeket szült neki, Lajost és Katalint.
Simonyi óbester ezredének a cívis városba költözésével egyszerre megváltozott Debrecen külső képe. A pompás és tüzes vérű lovakon gyakran felvonuló, magas csákójú, cifra dolmányú, zsinóros nadrágú, díszes tarsolyú huszárok hangulatossá, színessé varázsolták a protestáns egyszerűségbe burkolózott települést. Az Ajtó utcától - amely nevét az ott lévő városkapuról kapta - a Nagyerdőig elterülő homokos területen huszárjaival utat építtetett, és annak szélét saját költségén 2-2 sor jegenye-, juhar- és nyárcsemetével ültette be. A fákat huszárjai védték, hogy ki ne törjék őket az akkori garázdák. 1819 szeptemberében pompás zászlószentelési ünnepséget rendezett. Ugyanebben az évben tartotta a vitéz óbester a már említett harci vállalkozásának a bemutatóját a tíz évvel azelőtti, wagrami csatát megidézve, 1820 nyarán pedig a Simonyi út felavatására rendezett népünnepélyt. A látványos rendezvényeken kívül nevéhez fűződik az ispotály azaz kórház, a hadiárvaház, a fürdőház és a vigadó létesítése is.
Különösen megszerette Simonyi a Nagyerdőt, ahol a legtöbb lovasbemutatót tartotta. A hagyományossá vált pünkösd-másodnapi kirándulásokon a város szinte valamennyi lakója felkereste az erdőt, s a Simonyi úton kisétáló hatalmas tömeg a huszárok által játéktérré avatott pompás ligetekben élvezte a napfényt, a friss levegőt. Valahogyan úgy, amint azt a felvilágosodott Csokonai Vitéz Mihály is tette tanítványaival húsz évvel azelőtt.
A nevezetes báró nem vetette meg az evés-ivás örömeit sem. Köztük a közeli Diószegen megtermelt borának fogyasztását. Széchenyi jegyzi fel róla, hogy amikor az ezredet 1823-ban áthelyezték a lengyelországi Tarnopolba, több hordó bort csempészett át a határon. Annyira tisztelték még a fináncok is, hogy a duklai határállomáson behunyták a szemüket, s nem vizsgálták át a rakományt.
A költözéssel meg is szakadtak Debrecen és Simonyi óbester kapcsolatai, s mintha ő sem tudta volna kiheverni kedvenc városa hangulatának hiányát. A lengyel állomáshelyen szinte búskomorrá vált, elvesztette régi kedélyét, s rettenetes szigort tartott ezredében. Több halálos ítéletet hozatott, amelyeket túl szigorúnak gondoltak feljebbvalói. Ezért fogságra ítélték és elbocsátották a hadseregből. E büntetés után nem sokkal, 1828-ban meg is halt a híres óbester.
Debrecen nem felejtette el jótetteit. Az általa épített utat ma is Simonyi útnak hívják. Emlékére az idén már tizedik alkalommal tartják meg a Simonyi napokat, amelyeken felevelenítik dicső tetteit, s zászlószentelést, sportversenyeket tartanak. Megrendezik a róla elnevezett pipaszívó versenyt is, amelyen az győz, aki legtovább szívja a többiekével azonos mennyiségű dohánnyal megtömött pipáját. Simonyi József huszár ezredes energiától duzzadó, tettre kész alakja máig ható példa a város polgárainak.
