Aki képben van a Rolling Stonest illetően, annak Martin Scorsese koncertfilmje, a Shine A Light sem fog sok újat mondani róluk, ha viszont egy másik bolygón nevelkedtél, és fogalmad sincs az intézményesült rock’n’roll dinoszauruszokról, tulajdonképpen minden lényegeset megtudhatsz róluk belőle.

Sokan talán meglepődhettek azon, hogy Martin Scorsese valami szenvedélyes és kőkemény gengsztereposz helyett ezúttal koncertfilmet csinált, pedig az ősz mester számára nem újdonság az ilyesmi, hiszen a Bob Dylan köré épített 1978-as The Last Waltz a műfaj iskolateremtő alkotásai közé tartozik. A rendezőlegenda ezúttal generációjának egy másik bálványát állította a kamerák kereszttüzébe: a Rolling Stones kapcsán most felsorolhatnánk a szótár összes vonatkozó közhelyét, de felesleges lenne, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy nem pusztán egy zenekarról van szó, hanem kultúrtörténeti jelentőségű intézményről, sőt – ne féljünk a nagy szavaktól – , történelmi személyiségekről, akikre kortól és nemtől függetlenül mindenki odafigyel. Mi más igazolhatná képszerűbben a Stones státuszát, minthogy a film által megörökített speciális New York-i jótékonysági színházi koncerten maga Bill Clinton jelenti be őket, akiről üvölt, hogy emiatt aztán lelkes is, mint egy kisgyerek?

Első blikkre a Shine A Light csupán egy korrekt koncertfilm vérprofi kamerabeállításokkal, nagyszerű vágásokkal és rengeteg közelivel a négy élő legendáról, valójában azonban több ennél. Utóbbi felvételek elég speciális élményt nyújtanak, lévén az idő és egyéb mostoha tényezők igen komoly barázdákat véstek a Kövek arcára, és itt bizony még Mick Jagger fogköveit is közelről szemlélhetjük, nem is beszélve Keith Richards Grand Canyon-mélységű ráncairól… A film tehát abszolút emberközelbe hozza a Rolling Stonest, ami mindenképpen Scorsese érdeme. Ugyanezt erősítik az archív felvételek is a ’60-as évektől egészen napjainkig: ezekből ugyan nincs túl sok, de annyira találóan kerültek kiválasztásra, hogy aki esetleg nem ismerné a csapatot, az is tökéletes keresztmetszetet kaphat arról, mit is jelentett ez az egész annak idején, és mit is jelent ma.

Ami a zenekart illeti, ők hozzák a formát: nyilván nekik is érdekes élmény a gigantstadionok után legfeljebb ezer-ezerötszáz néző előtt játszani egy ilyen intim hangulatú, visszafogottabb teremben, de professzionális előadók lévén a lényeg nyilván nem attól függ, hol vannak és kik figyelik őket. Mick Jagger 65 évesen is energiabomba, kondícióját négy évtizeddel fiatalabbak is megirigyelhetnék, és nem lehet nem észrevenni, milyen szemekkel vegzálják az első sorokban tomboló nőnemű lények. Hangja a műsor végére elfárad ugyan – ezt Budapesten is megtapasztalhattuk tavaly – , de kisugárzásával tökéletesen pótol minden egyéb hiányosságot.

Hasonlóan időtlen figura a másik ikon, Keith Richards is, akinek ugye semmiféle józan emberi számítás szerint nem szabadna életben lennie már vagy 30 éve, mégis itt van, és egyszerűen nem lehet nem szeretni, amikor odaáll a mikrofon elé, hogy jellegzetes félszeg, dekoncentrált megilletődöttségében szóljon néhány szót a közönséghez. Gitározása persze néha hagy maga után kívánnivalókat, sok hang „bennmarad” a hathúrosban, a szinte valószínűtlenül vékony Ron Wood jóval feszesebben is játszik, de a Stones sosem a technikáról szólt. Ahogy Richards is mondja egy bevágott interjúban, amikor a riporter azt firtatja, melyikük a jobb gitáros: „Mindketten szarok vagyunk, de ketten együtt tíz másiknál is jobbak”, és e mondat ismét rengeteget mutat meg abból, miért tudott a Rolling Stones annyi éven át megmaradni Rolling Stonesnak. Charlie Watts pedig hátul hozza a szokásos fapofát, de még ő is szól néhány szót itt-ott, ami nem számít mindennapi dolgonak, szóval örülhetünk.

A koncertprogram elsősorban a kötelező klasszikusokra koncentrál – Jumpin’ Jack Flash, Tumbling Dice, Brown Sugar, Some Girls, Sympathy For The Devil, Satisfaction és a többi – , néhány illusztris vendéggel: itt van Jack White a White Stripes-ból, de nem zavar sok vizet, aztán jön a blueslegenda Buddy Guy, hogy jammeljen egy kicsit Richardsszal és Wooddal, sőt, még Christina Aguilera is riszálgatja magát egy kicsit Jaggerrel.

Nem feltétlenül a koncertfilmek alfája és omegája a Shine A Light, de az egészen biztos, hogy sebészi pontossággal világít rá a Rolling Stones velejére, méghozzá mindenféle szájbarágás vagy erőltetett világmegfejtés nélkül. Érdemes megnézni.