Úgy tudom, érzem, hiszem – az általam hozottak és tapasztaltak alapján – hogy az asztrológia, az ön- és sorsismeret (a kettő, vélem, egymásból következik) útján egy azt akár teljesen végigkísérő segédeszköz, amely a megfelelő (szeretetteli és tudatos) használat esetén önmagát ha kell, már útközben, de a legvégén teljesen feleslegessé tévő – s szerintem pont ettől hiteles – egyetemes rendszer, létmód, szemlélet.

Jómagam már egy ideje tanítok asztrológiát és tapasztalom magam és a világot az asztrológiai önelemzés és a személyes segítségadás által is. Nem hiszek abban, hogy lehet direkt módon – pláne kívülről – segíteni, megváltani, „téríteni”,vagy valakit megtanítani valamire, vagy akár megmondani a „tutit”. Abban viszont igen, hogy lehet törekedni saját magunk megtalálására, fölszabadítására, és ekképpen a példaadás, de leginkább önmagunk szeretetének, tudatosságának emelése és így együttérzésünk növelése által jelen lenni saját életünkben, s mindezáltal adni. Sőt, azt is gondolom, hogy sokszor még egyszerűbb segíteni megmenteni valakit, mint adott esetben ténylegesen szeretni…. S mindezt úgy gondolom, az egyénben lehet előmozdítani, „végrehajtani”, szabad akaratból, s mindenképp saját motiváció alapján.

A mundán asztrológia témájában – épp az fent kifejtett álláspontom okán – ritkán szoktam megnyilvánulni, sokkal inkább a személy, személyiség belső lelki, szellemi, tudati változását helyezem fókuszba, amiből aztán néplélektani, közösségi, globális mentális és szellemi folyamatok adódnak. Ráadásul a kollektív tudatnak és tudattalannak, pontosabban tudatosulásnak a tehetetlenségi nyomatéka igen nagy – legalábbis úgy veszem észre – ekképp a változás igencsak lassú. Hacsak nem olyan időminőség van, amikor a felébredő emberek száma kritikus értéket érhet el, illetőleg a szenvedés egy részét többen nagyobb eséllyel formálhatják át építővé, tudatosulásra; az emberi és szellemi értelemben vett pozitív változásokat így előmozdítva a világban. Hisz’ – vallom - nincs gonosz, vagy bűn – főleg nem kívül – hanem tudatlanság, föl-nem-ébredtség van. Az előttünk álló időminőséget ilyen aspektusból is fontosnak látom, azért írok most. Ám úgy vélem, annak a folyamatnak, amiről beszélünk, az első mérföldköve az 1999. augusztus 11-i teljes napfogyatkozást kísérő konstelláció volt.

Az itt megjelenő teljes kereszt, átfutó kvadrát az apokalipszis négy lovasa, a négy szilárd jegy (Bika, Oroszlán, Skorpió, Vízöntő) között pontosan az emberlét keresztrefeszítettségének sarkalatos pontjait emelte ki. Az énünknek, személyiségünknek, mint a tudatosuló szeretet földi megtalálása eszközeinek –véleményem szerint- leginkább ezeken a próbatételeken keresztül kell megtalálnia a középutat, s a korábban felsorolt fényszög-jegy variáció jelentéstartalma épp ennek a megtalálási esélyét támasztotta alá. Mindez pedig csakis a polaritások elfogadásán keresztüli integráció útján vezet, vagyis tudatosítva túllépni azokon. Így érhető el a legbensőbb értelemben vett, áhított állapot: a boldogság, a teljesség. Úgy látom, hogy az ember alapmotivációja mélységesen, öntudatlanul ennek keresése, s mindennek útja-módja az árnyék fénnyé, az öntudatlan tudatosba emelése, méghozzá, akár egy végtelen folyamat részeként. - Nos, nekem ez jelenti az „úton levést” az életben. Úgy is mondhatnám, érdemes mindinkább törekedni, békében lenni a „fény-árnyék játékkal”, azzal, ami van, tudatosan használva megélni az ellentétpárokat, nem is megtagadva és nem is beleragadva azokba. Mindebből következik, hogy az említett jegyek közötti kvadrát típusú feszültségek miért jelentettek nagy kihívást és fejlődési lehetőséget.

A Bikában az én birtoklásvágya; az Oroszlánban a büszkesége, hatalomvágya (narcizmusa); a Skorpióban az érzelem-ösztön függése, szélsősége, szenvedélye; a Vízöntőben a fixa ideák, gondolatformák hitrendszerek esetleges börtöne. Majd jött 2000-ben a hét bolygó együttállása a Bikában, benne a Jupiter-Szaturnusz konjunkciójával. Ez utóbbi a kozmikus és karmikus törvényeket, az emberben a morált, a felettes ént, a hitrendszert, a világképet, a hithez való viszonyt jelölő planéták energiaesszenciáját jelölve. Egyébiránt ez a formáció volt a betlehemi csillag – annak idején. Szerintem „nem véletlen”, hogy itt következett az előzőek egyenes folytatásaként az újabb próbakő, hiszen a beleragadás veszélye a fixáló, materializáló igyekezetnél a legerősebb. Valójában az is a dolga. Ekképp a Bika az, ahol mindez leginkább megtörténhet, ha öntudatlan.

Ide sorolnám még a 2001 második félévében összeálló Ikrek Szaturnusz, Nyilas Plútó, és a 2006 illetve 2007-es év elején az Oroszlán Szaturnusz Vízöntő Neptun között összeálló oppozíciót, ami elindíthatta - kinek-kinek karmikus lehetősége és tudatszintje szerint - a transzcendens, vagy annak vélt tartalmak földi integrálásának lehetőségét, illetve mindennek felismerése hiányából nehézségek, konfliktusok sorozatát, mint további tapasztalati esélyeket. A teljesség kedvéért pedig megemlíteném az Uránusz 1996-os Vízöntőbe lépését, a Neptun átlépését a Halakba 1998-ban, és 2004-ben a jelen Halak-Uránuszi időszak kezdetét, egyrészt, mint a tapasztalaton túli eszme-hitrendszer-elme, illetve a tudat és a személyiség finomabb részeinek és a szívbéli tudatosság átélését felvető időminőségeket; másrészt a 2004 óta fennálló recepciós állás (Uránusz-Neptunusz tekintetében), ami még a most előttünk álló időszakot is nehézzé teheti a tapasztalaton túli felismerések szempontjából. Egyébként lényegesnek tartom az 1999-es napfogyatkozás órahoroszkópján kívül az előbb felsorolt állások szakmai szempontból legnehezebbnek mutatkozó kulminációs pontjainak óra-perc horoszkópjait is.

Véleményem szerint egy adott konstellációt, illetve azok sorozatát – például amik előttünk állnak – úgy értelmezhetünk, hogy mi az a valóságrész, ami öntudatlan, így azon időminőség éber átélése hatására mi tudatosodhat, avagy mi a benne hordozott feladat, tanítás, és ezáltal fejlődési lehetőség a szó humán és szellemi értelmében, vagyis annak viszonylatában, ami a földi feladatunk. Az, hogy mi lesz a történések szintjén, személyiség-érettség- és tudatdimenzionáltság-függő. Ennek nyomán persze mindez vonatkoztatható csoportokra, közösségekre, s akár az egész emberiségre is, azonban mindkét esetben, tehát akár az egyénre, akár globálisabb tekintetben nézzük (az utóbbinál főleg) tendenciákról, analógiákról beszélhetünk.

Én most a feladatra koncentrálok; egyfelől arra, hogy ezeket a 2008-2015 közötti „konstelláció-kombináció” által hordozott felébredési lehetőségeket az asztrológia segítségével megtaláljuk, másfelől az én egyéni leckémre itt és most: hogy jelen bevezető írásommal a cikksorozatomhoz szemléleti rávezetőt adjak, ami lehetőség szerint végigkíséri az előttünk álló nagy mundán állásokat még létrejöttük előtt itt a Javaslapban.

Én az egész életet egy örökkévaló tudatosuló folyamatnak érzékelem, amiben különféle tanulással, tanulsággal járó szakaszok léteznek – ahogy az emberi tudat ezt le tudja bontani – s ebben a folyamatban úgy vélem nem „valahová” kell eljutni, nem „valamit” kell megváltoztatni, még önmagunkat sem, hanem a hozzáállást magunkhoz és a világhoz, egészen pontosan az számít, amilyen tudattal ezt átéljük. Ebben rejlik szerintem a szabad akaratunk, és egyben, hogy ezzel a választással éljünk, karmikus kötelezettségünk is. A fejődés az, hogy ez a tudatosság emelkedjék, ami egyben a szeretet- és szabadságfokokat is jelenti. Most, úgy látom, egy olyan leszálló ágban vagyunk, ami –vélem- szükségszerű, s meglehet, egy spirális fejlődés természetes része.

Most a lélek-szellem elhalványodott, még ahhoz képest is, amikor mesterséges, külső korlátok (pl. kasztrendszer, erkölcsi parancsok...stb. formájában) késztették az emberiséget, hogy a fentebb tárgyalt szabad akaratával éljen. Most úgy látom, hogy az ilyen, kívülről jövő limitek betartásához is kezd kevés lenni kollektív szinten az alázat. Miközben pedig a szabadság gyakorlása most méginkább ránk van bízva – legalábbis külső értelemben – csak hogy ezzel valójában jól éljünk és ne visszaéljünk, ahhoz tudatosság kellene…

Ami most figyelemreméltó és kivételes, hogy a vizsgált időszakban a transzcendens bolygók egymással és a sorsjelölő planétákkal szinte „zsinórban” létesítenek fényszögkapcsolatot, ráadásul szellemi jegyekben. Ennek jelentése számomra nem negatív, sőt, épp elllenkezőleg: egy felemelkedési lehetőség szellemi hazánk felé, méghozzá bizonyos értelemben egy olyan kapu a feljebblépésre „átlépésre”, mely ritkán és rövid ideig van nyitva, - nyilvánvalóan a kozmikus időben persze sokszor, akár végtelen számban lehet ilyen – de ugyanilyen, és ilyen súlyú könnyen lehet, hogy csak ez az egy, pláne egy-egy emberöltő léptékével mérve. Ugyanis ahogy minden ember, minden időminőség is nyilvánvalóan egyedi és megismételhetetlen. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, hogy bizonyára mindenki életében volt már olyan sorsfordító, teremtő pillanat, amikor nagyon nem volt mindegy, hogy mit dönt, merre állítja a váltót. Nos, egy ilyen -kívánságom szerint tudatossággal fölhasznált - teremtő „kozmikus pillanat” lehetősége előtt állunk. Akármi is lesz, legyünk tudatában, hogy az örökkévalónak dolgozunk önmagunkon.

Végeredményben van egy egyensúlytalanság, ami abban nyilvánul meg, hogy az anyag uralja a lelket-szellemet; az ész, az elme a tudatot; vagy épp az ösztönök az értelmet, az ész az érzelmet. Megéljük az érzelmet, de úgy, hogy függünk tőle, vagy éppenséggel hárítjuk, s ezáltal a lelki előrelépés éppen aktuális lépcsőfokát, mint fejlődési lehetőséget zárjuk el. Ha valami pedig nagyon kibillen, abban az erők és energiák kiegyensúlyozzák magukat. Olyan ez, mint az időjárás, ahogy az is, és eme szellemi-lelki-tudati folyamatok is a mindenség egyetemes törvényei szerint működnek. Most nagyon kilengett az inga – leginkább is igazi lényegünkhöz viszonyítva. Nyilván, ahhoz, hogy ez visszaálljon a középpontba, át kell lendülnie, s ez nem lesz áldozat nélküli, ahogy egyébként mindennek be nem látása szerintem még több veszteséggel járhat. Ez pedig olyan lehet, mint amikor a beteg félig szenved, s félig nem (illetve nem eléggé) mert van, ami még annyira sem tudatos benne, hogy szenvedjen tőle (csak tudattalanul). S ekképpen egy részével tisztában van, hogy meggyógyulhat, s azzal is, hogy hogyan. Így tehát csak jó az ígéret a végső lényeg tekintetében, ámde nem szenvedés nélküli, s annak mértéke az egyéni és globális tudatosságunktól és így attól függ, hogy mennyire vagyunk képesek élni a szabadságunkkal belül…

Ez mindenképp előrevivő, ahogy – visszatérve a hasonlatunkhoz – örömteli újság az is, ha valaki léphet a gyógyulás felé, még ha nem is feltétlenül és biztosan a jelen inkarnációban érik ez be. S mint minden tisztulás, gyógyulás bizony megpróbáltatással járhat, csak az nem mindegy, hogy a szenvedést valaki alkotóba tudja-e fordítani, vagyis egy elutasított árnyékrész képes-e tudatosulni abban, vagy sem. Ahogyan Shakespeare drámáiban a főhősök, katarzist élnek-e át, ami azt jelenti, hogy anyagi szinten, világi hatalomban, egójuk már meghaladott szegmensében veszteség éri őket, ám szellemi értelemben, erkölcsileg fölszabadulnak. Avagy a másik lehetőség, hogy pusztán öntudatlan a szenvedés, s a katarzis helyett katasztrófa van. Ha valamire érdemes törekedni, ha valamiért érdemes imádkozni - és ha ez nem sikerül - önmagunkkal és másokkal együttérezni, az az, hogy a szenvedés, ami a jelen léthelyzetünkből következhet, tudatosuló és felébredő legyen, ami már nyilvánvalóan kiteljesedő, ezáltal boldogság-energiákat is termel. Ennek a fölszabadító részét csak olyankor nem érezzük, ha a fájdalmunk öntudatlan. Megintcsak egy hasonlattal élve olyan ez, mint amikor betegség-tüneteink vannak. Annak hátterében mindig van egy megoldandó személyiségprobléma, elfojtott érzelmi tartalom. Ha elutasítjuk, és nem kívánjuk meghallgatni, nem akarunk kapcsolatba kerülni ezekkel, párbeszédet folytatni vele, megtudni, hogy a betegség mit is akar tőlünk, milyen személyiségváltozást, tudati átalakulást, akkor nem teljesíti be a feladatát. Ha pusztán hárítjuk, akkor vagy meg se gyógyulunk, vagy áttesszük ezt a konfliktust az életünk más területeire.

Magam részéről, akkor is ezt csinálnám az életben – céljaimat illetően – amit most, akkor is, ha tudnám, hogy holnap már nem élek, vagy létfeltételeim alapvetően megváltoznak. Innen kezdem, illetve folytatom a részletesebb áttekintést a következő számban. Addig is érdemes megfontolni – s mondom ezt magamnak is – hogy a legtöbbet azzal tehetünk bárkiért és a külvilágért, ha mi magunk egyensúlyban vagyunk az utunkon éberen haladva. Mindenkinek ezt kívánom, s azt, hogy vegye észre, ragadja meg a maga számára rendelkezésre álló lehetőségeket az ebbéli változásra.