Van néhány zenemű, amit már az első hangokból felismerünk. Ilyen a Kék rapszódia is: a mélyből a magasba kúszó szólóklarinét olyan mint egy hangzó névjegy. Sokan megpróbálkoztak már azzal, hogy konkrét értelmet adjanak e markáns kezdetnek, ám a valódi megoldáshoz egyik értelmező sem jutott el.

Ahogy állítólag odaát mondják, Amerikának két Függetlenségi Nyilatkozata van: az egyik a politikai, a másikat meg Gershwin írta. Az előbbiben kapja meg természettől fogva őt megillető jogait a nép, az utóbbiban pedig a dzsessz. A darab jelentősége tehát nem csekély. Erényeit felsorolni ehelyütt azonban felesleges lenne, gyengéit piszkálgatni nem ildomos, így inkább maradunk a különleges vonásoknál. Márpedig a kezdő hangok ilyenek.

Mesélik, hogy Gershwin egy robogó vonaton vázolta fel először a művet, így néhányak szerint a darabhoz a kerekek csattogása szolgáltatta az ihletet. Vagyis a klarinét a vonat indulását jelzi, s utána már jöhet a foxtrott, ahogy csak a vagonok bírják. Mások Gershwin jövőbelátói képességeit emlegetik, hiszen tizenöt évvel később Európában így bőgnek majd fel a szirénák a légitámadások kezdetén.

Ennél azonban sokkal hétköznapibb indok áll a háttérben, mint alább megmutatjuk. Egy kis csavar azért akad: a kezdőhangok megfejtésének kulcsa nem a mű elején, hanem a darab második zongorakadenciájának végén lelhető fel.

E részben, a bravúros zongoraszóló vége felé egy igazán zavarba ejtő utasítást találunk: Agitato e Misterioso, egyre gyorsulva. Élénken és rejtelmesen. Hm. Elsőre nehéz elképzelni Gershwin mire is gondolhatott, de még azután se jutunk semmire, ha a részletet meghallgatjuk.

Tény, hogy a pattogó ritmus, a virtuóz hangsorozat valóban az élénk beszéd hatását keltik, ám misztériumnak nehéz bármi nyomát is felfedezni. Nem Adagio vagy Lento misterioso áll a kottában, márpedig a misztérium nem kedveli a rohanást: ilyenkor elpárolog vagy végletesen vulgarizálódik.

Hogyan jön tehát össze az agitáció a rejtelemmel? A heveskedés a minden hevességtől mentes, szinte földbe gyökerezett, lebilincselt, a lét mélységes mély titkának rejtelme felett borzongó lélek attitűdjével? S különben is, egyáltalán létezik az emberi szellemnek olyan megnyilvánulása, ahol az élénkség és a misztérium valóban találkozik?

Nehéz kérdések ezek, de csak azért ráncoljuk a homlokunk, mert rossz helyen keresgélünk. Nyugat felé kell csak nézni, egy kicsit vissza is az időben, amíg meg nem látjuk és halljuk a húszas évek Amerikáját. Hopp, máris világos lesz minden. A terület ugyanis, ahol agitáció és misztérium egyesül: a marketing.

Nézzünk csak oda: egy ügynök beszél, szinte hadarva, s egy zeneszerző, aki gyanútlanul ajtót nyitott, ámultan hallgatja. Az ügynök félretolta és benyomult a lakásba, majd se szó, se beszéd, a szőnyegre ürítette a hamutartó és a papírkosár tartalmát, sőt, még a zsebéből is kiszórta a dohányszemcséket, a táskájából pedig kirázta a reggeli maradék morzsáit. Közben pedig be nem állt a szája.

El tud Ön, Uram képzelni egy olyan szerkezetet, amely ezt a szemetet három másodperc alatt maradéktalanul eltünteti? Hohó, zongora, imádom a zenét, lelkem legmélyebb húrjait érinti meg, esküszöm, de higgye el, nemcsak a zenétől lábad az ember szeme könnybe, vannak a zene titkánál mélyebb titkok is. Látom csupa fül, figyeljen kérem, ne aggódjék, csak figyeljen. Nos, azt gondolná az ember, nagyjából azért tudja mi van a világon és mi nincs. Felnéz az ember a csillagokra, Isten szép egére s mi minden csodát láthat! Körülnéz a Földön, mennyi-mennyi lény, hányféle szín és hang! S ott az ember, aki annyi mindennel gazdagította az univerzumot! Minő csoda, komolyan mondom. De olyan szerkezetet, ami egy ekkora kupac piszkot egy szemvillanás alatt képes lenne eltüntetni, nos, ilyet még szem nem látott, ez már emberfeletti teljesítmény lenne, démiurgosz kell hozzá, túlvilági erő, sőt, csitt, csitt, talán maga az ördög.

Hiszen micsoda misztérium is ez! Avatatlan meg ne hallja, mert jaj neki, de látom Ön talárt, a zene avatottjainak talárját viseli. Semmi akadálya tehát, hogy egy olyan szerkentyű boldog birtokosa lehet, amiben olyasvalami létezik, aminek tulajdonképpen nem is szabadna léteznie. S hogy mi ez? Csak súgni merem, míg lábammal pentagrammát rajzolok, nos, ez a valami, a VÁKUUM.

De pszt, pszt, senkinek egy szót sem! Létrehozni olyat, ami nincs, nos, elég, egy hangot se többet erről. Gondolja csak meg, alig húsz dollár s Ön nap mint nap rácsodálkozhat a világmindenség azon csodájára, ami úgy van, hogy tulajdonképpen nincsen! S a misztérium szentélye? Micsoda remek anyag, finom, mint a smaragd, egyetlen éleslátó rubin szemmel. S a hangja, a hangja, minő kerubi muzsika!

Az ügynök ekkor előhúzott egy dobozt, kiemelt belőle egy zöldesen csillogó nem-tudni-micsodát, amelyből egy drót és egy fekete cső lógott ki A drót végét bedugta a konnektorba, a csővel megcélozta a szemétkupacot, majd megnyomott egy gombot a szerkezeten. S a csoda bekövetkezett.

Mintha egy klarinét szólalt volna meg. Először mélyen trillázott, majd egyszerre felpörgött és elindult egy magasabb regiszter felé. Eleinte kromatikusan kapaszkodott, egyre gyorsulva, majd a végén glissandóba csapott át. S amikor elérte a pörgési sebességet, valóban csodaszép muzsika szólalt meg s a döbbent zeneszerző egyszerre megvilágosodott.

Már nem törődött az ügynökkel, kifizette, kituszkolta az ajtón, és gyorsan tollat ragadott. Haladt, haladt mint a gyorsvonat (aha, itt a gyorsvonat), s ha bombázás kezdődik akkor se hagyja abba (aha, itt vannak a szirénák) s már szinte a végén járt a csodamód ihlette műnek, mikor eszébe jutott a porszívó. Rápillantott a misztérium smaragd szentélyére és ahogy felötlött az ügynök alakja, elmosolyodott.

Egy ilyen produkciót nem lehet csak megfizetni, így igazán megérdemel egy tiszteletteljes kört emlékül a kadenciában.

(S hogy a porszívó színe tulajdonképpen zafír lett volna s innen jönne a mű címe, nos, azt a leghatározottabban visszautasítjuk.)