Be kell, hogy valljam, a barátnőimmel – összesen tízzel – Firenzébe tett utazásunknak köze nem volt hozzá, hogy Demszky Gábor még májusban testvérvárosi megállapodást kötött Firenze és Budapest között. Minden évben elutazunk valahová férjek, pasik, szerelmek, gyerekek, kutyák, macskák és egyéb, amúgy az életben nélkülözhetetlen kellékek nélkül, hogy kikapcsolódjunk - együtt. Csak csajok.

Voltunk már Bécsben, Rómában, Amszterdamban, most pedig Firenzét céloztuk meg, bár versenyben volt Barcelona és Dublin is, de a toscan fővárosba volt olcsó fapados… Nem tudom, milyen kritériumok alapján választ magának egy város testvért, én semmi, de semmi hasonlóságot nem látok Budapest és Firenze között, hacsak nem a földrajzi elhelyezkedésüket: mindkét várost egy-egy gyönyörűen hömpölygő folyó szeli ketté. Persze koncentrálhatunk a különbségekre is - abban az esetben lehetne bármelyik város a testvérünk. Viszont, ha a testvériség jegyében vérszövetséget kötünk, és Budapest kultúr - vérkeringésébe Firenze is becsordogál, ha csak egy kicsit is - és nemcsak a reneszánsz év jegyében - akkor tutira jól járunk. Erről kollégám, Lengyel Péter írt is már itt a Kultúrparton.


És, ha már a vallomásoknál tartunk, jobb, ha még az elején elmondom, hogy sajnos Firenzében elfelejtettünk elmenni abba az utcába, amelyet az 1956-os magyar forradalomról neveztek el, pedig igazán kíváncsi lettem volna, hogy milyen. Egy új utca? Vagy egy régi? Miért pont az? Lakott ott valaki ’56-ban disszidált hazánkfia? Mindenestre azért szép Tőlük, hogy gondolnak ránk.
Én is szeretnék egy Firenze utcát. Elvégre van nekünk Szófiánk is, pedig nem is a testvérvárosunk. Hacsak nem a megbonthatatlan szocialista barátság jegyében.

Firenze elképesztő egy város, pont olyan, mint egy díszlet, mintha makettek között kóborolna az ember naphosszat, már csak a filmet kell kitalálni hozzá. Bár Firenzét az Olasz Statisztikai Hivatal 2003-ban Olaszország legélhetőbb városának minősítette, nem egy turista, főleg az amerikaiak közül, szó szerint kultúrsokkot kap az Arno-parti cityben. Konkrétan rosszul lesz ott az ember. Ami egyáltalán nem csoda: egész Firenze egy műalkotás. És akik elindulnak északról: Velencéből, Milánóból, mire az ország középébe, Firenzébe érnek besokallnak a kulturdömpingtől.

Vannak pillanatok, amikor az ember szeretne elbújni valahova a kultúra elől, de ez persze lehetetlen. Kizárt, hogy kulturálisan kifújjuk magunkat a toszkán fővárosban, pláne, ha az ember csak pár napra érkezik. Firenze történelmének 3000 esztendeje alatt több mint 1200 művész díszítette alkotásaival a várost. 69 templom, 65 múzeum, 85 palota, elképesztő mennyiségű festmény, szobor, dombormű, könyv és könyvtár, passzázs és oszlop, kapubejáró és kocsi, ruha és ékszer, film, freskó, kanapé, kert, szökőkút, lakberendezési tárgy - minden mi szemnek, ízlésnek, szellemnek ingere tette Firenzét a művészetek metropoliszává.

Pontos és profi maketteket idéz a város, közelről megnézve szinte minden elképesztő finomsággal, eleganciával és luxussal van megmunkálva, nem csoda, hogy a Duomo di Santa Maria el Fioréra vagyis a híres firenzei Dómra is emberek ezreinek ment el vagy 70 éve, 1296-tól 1368-ig, és akkor még nem volt benne a hatalmas reneszánsz kupola. Lenyűgöző látvány a Dóm külső borítása: a fehér carrarai márványba ágyazott zöld pratói márványalakzatokkal olyan az egész, mintha festve vagy rajzolva lenne, de nem. Mindegyik kis márványtáblán, más és más kicsi kis ábra látható. Valami elképesztő egyáltalán az, hogy jutott valakinek ennyi kis motívum, figura, inda, állatka az eszébe. Lenyűgöző szerkesztés és számolás eredménye, hogyan illeszkedjen a zöld márvány a fehérbe, és az a sok dolgos kéz, amelyik kifaragta, szóval számomra a munka dicsősége maga az a Dóm, amelynek kupolája kikerülhetetlen és mindent meghatározó a toscanai fővárosban.

Nagyon furcsa, hogy csak kívülről, mert belépve, mintha valami másik épületben lennénk, szinte már-már szegényesnek és igénytelennek tűnik az egész. De, lehet, hogy csak nagy a kontraszt a külső és a belső közt. De az is lehet, hogy csal elfáradtam a „külsőségekben”…


Próbáltam felfedezni, hogy vajon kik lehetnek a helyi lakosok, de nem igazán találtam meg őket a szűk kis sikátorok rengetegében. Bár egyszer egy ruhaantikvitás belmagasságának felső harmadából láttam kiteregetett ruhákat, volt ott például egy férfi alsó is, tehát léteznek ott élő, helyiek, csak én valahogy nem találkoztam velük. Vagy csak nem ismertem fel őket. Bár lehet, hogy csak nem volt kedvük kijönni az özönbe.

Amikor busszal felmentünk kirándulni az Arno-folyó egyik partján magasodó dombságra, nevezetesen a Piazzale Michelangeleora, ahonnan valóban csodás kilátás nyílik az olajfaligetekkel borított lankákra szintúgy, mint az aranyművesek hídjával fémjelzett városra, na ott a Piazzale Michelangelon találkoztunk firenzeiekkel. Közvetlenül az esküvő után ide rohannak fel fényképezkedni a friss házasok, természetesen a násznéppel együtt. Nagyüzembe ment a fotózás: az ifjú párok ötpercenként adták át egymásnak a festői hátteret, semmit sem bíztak a véletlenre, a magyar szokásokkal ellentétben több kamerással, fényképésszel dolgoztattak párhuzamosan. Minőség és mennyiség rohant a Piazzale Michalengelon az ázsiaiak karjai között, merthogy ezek a helyiek, Firenzéből és környékéről, kizárólag kínaiak és japánok voltak, akik az utóbbi évtizedekben felvásárolták az olasz palazzók jórészét. Na, nem a Pitti Palazzot, azaz Pitti Palotát vagy a város sorsát évszázadokon át meghatározó Mediciek rezidenciáit, amelyek amúgy is állami tulajdonban vannak, és turista hadak veszik nap, mint nap birtokba, hanem a közepeseket.


A kínaiak azokat a tipikus, 2-3 szintes, 5-6 száz négyzetméteres, hűvös falakkal határolt tereket szúrták ki maguknak, amelyek olyan egyszerűen megnyugtatóak, semmi különös nincs rajtuk építészetileg, hacsak nem a dús növényzettel borított tetőteraszok esetlegessége. Amelyeken „csak” a zöld spaletták sejtetik az évszázados titkokat, amelyekről úgy jártában keltében elképzeli az ember, hogy milyen is lehetne bennük élni. Megértem a kínaiak választását. De erősen kötődnek még Ázsiához, mesélték, hogy az esküvői fotók zömét az óhazába küldik, hogy lássátok csak ti is, milyen sokra vittük itt az olaszok között, magunkévá tettük a reneszánszot, rátelepedtünk az öreg Európára, valahogy úgy, mint az aranyművesek műhelyei, a hátuk mögött a Ponte Vecchiora, ott lógnak rajta, mint fecskefészkek, látszik, hogy nem oda tervezték, de már ott vannak, leszedhetetlenül. Vajon mennyire lehet természetes nekik a toscan lét?

Mindenestre a kínai násznép esküvői szerelése eszméletlen volt, pont úgy néztek ki ott a világ egyik legdrágább helyén, mintha Kőbánya-Felsőn landoltak volna. De az egyik haverom szerint jobb, ha nem cikizzük őket, pont ez a szedett vetett cucc tette őket gazdaggá ahhoz, hogy itt fényképezkedhessenek.
A Ponte Vecchio, magyarul öreg hidat, vén hidat jelent, és az idők során a dóm kupolája mellett Firenze jelképévé vált, szóval a Ponte Vecchio az egyetlen híd, amelyet nem robbantottak fel a németek ’44-ben. Na, azért nem osztogatták csak úgy a kegyeiket, a híd melletti házak nagy részét porig rombolták. Manapság majdhogynem mindegy milyen napszakban mennénk át a hídon, a tumultus miatt közelharcra kell számítanunk, főleg persze napnyugtakor rajzanak a turisták. Mi meg sem kíséreltük az átkelést, pedig milyen káprázatos ékszereket vehettünk volna - konkrétan aranyárban.

Az aranyról jut eszembe, hogy Firenze megannyi kulináris élvezete mellett jobb, ha felkészülünk, hogy a kenyér bizony teljesen sótlan. Merthogy Firenze ugye, tenger nélküli város, és a városállamok közötti háborúskodások idején a többi városállam azzal akarta szivatni Firenzét, hogy megtagadták tőlük a sót. A só drágább volt akkor, mint az arany. Erre Firenze betartott, és bebizonyította, hogy só nélkül is jól elvannak. Azóta sütik a kenyeret sótlanul. Ezt a jó szokásukat máig megtartották, de nem kell izgulózni, tényleg meg lehet szokni, pár étkezés után már fel sem tűnik. Nem beszélve arról, hogy a sótlan kenyér mellett viszont kulináris csodákban lehet részünk.

Az olasz pizza és spagetti meghódította a világot, de azért spéci ismeretlen finomságok tömegét találjuk Toscanában, ha bevállaljuk. Én például a tagliolini tartufotól voltam totál beájulva, ami egyfajta szarvasgombás tészta, tojásos tésztából készítik, de olyan sárga az a tészta, mintha 100 tojásból készült volna, és rajta az a pár szelet leheletvékony szarvasgomba szelet, hát az, maga a mennyei csoda. Azt érzi az ember, hogy az illatát még Pesten is érzik a rokonok. Firenzében jó pár szarvasgombás ételt találunk, a környékbeli dombok, hegyek Olaszország legnagyobb szarvasgomba lelőhelyei. A szarvasgomba egyébként a föld alatt található, és olyan házi sertések túrják ki a föld alól, amelyeket direkt erre idomítanak. Aztán ott nyomulnak velük a hegyekben pórázzal, meg minden.

Szívesen elmentem volna a kultursokk közepén egy ilyen pórázos házikucus szarvasgomba vadászatra, de nem találtuk, hol lehet ilyenre jelentkezni. Biztos a számunkra megfizethetetlen luxusprogramok között szerepel. A tagliolini tartufot egyébként konkrétan egy utca kellős közepén hevenyészve felállított jó nagy asztalra szolgálták fel, mind a tizünknek, az arra járó turisták meglepetésére, de ez itt Olaszországban bevett gyakorlat. A kis sikátorokba kocsi úgysem tud behajtani, Firenze belvárosából ki is tiltotta az autókat a városi tanács, a járókelők pedig senkit nem zavarnak evés közben. Csak a táskánkra kell árgus kezekkel vigyázni, kizárt, hogy a szék háttámlájára akasszuk, erre még a pincérek is figyelmeztetnek. De az asztal alatt, láb között megoldás se tetszett nekik, lehet, hogy oda is bebújnak az erre specializálódott lopósok? Szóval, csakis az ölbe tett táska volt a felszolgálók által is elfogadott megoldás. Jól néztünk ki ott: tíz érthetetlenül beszélő nő kiabált egymásnak a hosszú asztalnál - ölbe tett táskákkal.


A szarvasgombás cucc után ráhajtottam a tojásos tésztákra és kipróbáltam a tagliatelle al cinghialét, azaz a szalagmetéltet vaddisznóraguval, hát mit ne mondjak, az is felejthetetlen volt. Nem adtak annyit, mint itthon szoktak, de bőven elég volt az a kis maroknyi tészta. Persze ajánlatos kipróbálni előtte a pappad i pomodorót, a kenyeres paradicsomlevest, ami olyan, sűrű, mintha főzelék lenne, utána meg illik megkóstolni a tipikus firenzei előételt a crostini al fegatot, ami friss fűszerekkel és kapribogyóval ízesített spéci csirkemájkrém pirítóssal. És ha már a kajáknál tartunk, ne hagyjuk ki a gnoccit, kétfélét is ettem a 4 nap alatt, az egyik lazacos szószban úszott, a másikat meg olasz édes borban, a marsalában - az is egész különleges volt. Lezárásképpen, pedig jöhet a desszert és a sajt. Toscan specialitás a pecorino, a fekete burkú kemény juhsajt – nagyon finom. Desszertből ne számítsunk olyan krémes cuccokra, mint a tiramisu, inkább a kemény kekszeket szeretik, például a mandulásat, a biscotti di pratot, amit egy fél deci édes desszertborral szolgálnak fel, abba kell mártogatnunk a kekszdarabokat.

És persze, ha Firenze, akkor muszáj megemlíteni az Uffizit, de hát ezzel a hatalmas múzeummal úgyis könyvek és művészettörténészek ezrei foglalkoznak, én csak annyit jegyeznék meg, hogy Botticelli két leghíresebb festménye - a Vénusz születése, és a Tavasz - sokkal, de sokkal káprázatosabb, mint az ember képzeli. A tömérdek reprodukció már elvenni vélte a varázsát, legalábbis számomra, de tényleg fantasztikus, lágy és selymes, a kelmék évszázados frissessége betakar, és megnyugtat, ugyanakkor felráz, szóval csodás, a szó szoros értelmében, az ember legszívesebben elmerülne benne.

Pedig én kiakadtam például a Mona Lisán, a mosolyán pláne, nem tudom, mit veri rajta magát mindenki, rám nem hatott, leginkább csak felidegesítettem magam a fényképezőjüket másodpercenként ezerszer kattogtatókon, akik kultursznobériából hemzsegték körül, szegény Erzsikét. Bezzeg, ha a Louvre helyett, valami magyar menyecske lenne Szabolcsból, a kutyát nem érdekelné, pedig afelé is tud titokzatos lenni az asszonykák mosolya.

Én speciel rosszul vagyok ezektől a nagy képtáraktól, az Uffizitől is már előre fáztam, nem beszélve róla, hogy már itthonról, napokkal előtte be kellett jelentkezni a neten. Így csak egy óra hosszat álltunk sorba, míg azok a fejek, akiknek nem volt eszükben bejelentkezni, 5-6 órát is ott rostokoltak a boltíves oszlopok alatt, míg bejutottak. Ja, a múltkor Milánóban így maradtam le a Leonardo Utolsó vacsorájáról - amit az olaszok csak Cenacolo (Csenákoló)-ként emlegetnek - fogalmam sem volt, hogy előtte kábé 1 hónappal be kell jelentkezni persze, hogy a neten.

Botticelli klasszikusain kívül felfedeztem magamnak a manierista Branzinót, egész különleges és meghökkentő, főleg az a festménye tetszett nagyon, amelyiken egy ülő kisgyermek látható, aki egy kismadarat szorongat a kezében. Egész helyes gyerek, jó, kicsit dagadt, de még elmegy, mondhatni, nagyon édes, de az tuti, hogy nem olyan torzszülött, mint a kor sok más alkotásán a hasonló korú ifjak, bár kétségtelen, hogy egy ekkorra gyermek még nem tud ülni, de gondolom, nem lett volna elég előkelő és jelentőségteljes, ha fekve ábrázolja Branzino a kisfiút.

Az Uffizi előtt szinte futva pillantottunk rá Dávidra, Michalengelo hatalmas művére, melynek eredetije a Galleria del’Accadémián látható, ez csak egy élethű másolata, itt a Piazza della Signorinán. Időnk se nagyon volt, meg nem is nagyon mertünk elmenni megnézni az eredetit, mert rendesen be voltunk pánikolva. Az a hír járja, hogy Dávid nagyon veszélyes. Már a firenzei pszichiátriai klinika igazgatója is nyilatkozott Dávid ügyében, miszerint a monumentális szobor tökéletessége, férfiassága, ereje zavarba ejti a látogatókat, remegést, pánikot, szédülést, gyengeséget okozva, aminek nem ritkán csak a klinika falain belül tudnak véget vetni. Már ha tudnak. Állítólag már Stendhal is megfogalmazta anno a tüneteket, csak akkor még nem pánikbetegségnek nevezték. Mi is találkoztunk egy amerikai lánnyal, aki mesélte, hogy már két hete haza kellett volna utaznia, de nem tud szabadulni Dávidtól, minden napot nála kezd, és nála végez. Szóval, summa summárum kiderült, hogy a világ egyik legrizikósabb pasija ez a Dávid. Azt egyébként nem értem miért vannak beájulva a férfiasságától, akkora kukija van, mint a Backhemnek a gatyareklámokon, amelyekbe - állítólag pont ezért - még egy műfütyit is bele kellett tuszkolni.

Ja az Uffiziról még annyit muszáj elmondanom, hogy a büféjében, ami a tetőteraszon terpeszkedik, ami ugye a világ egyik legdrágább helye, hiszen alattunk Dávid hozza zavarba a népet, felettünk a Dóm kupolája csillog az egész reneszánsz életérzéssel, nem messze az Arno folydogál hűsen, távolabb olajfás lankák nyugtatják a képzeletet, mellettünk narancs- és citromfák illatoznak, szóval megvan itt minden, mi kellhet, na ez a mesés hely olcsóbb, mint a ferihegyi reptéri büfé, ahol egy szendvicset már rég nem kapunk ezerkettő alatt. Szóval csak azt tudom mondani: utazz magyar, menj és láss, gazdagodj lélekben, szellemben, a nagyvilág tárva-nyitva, és majdhogynem mindenütt olcsóbb már, mint itthon. Utazni tehát érdemes. Firenze - a kultúra metropolisza - pedig kihagyhatatlan. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, úgyis belebotlasz. Tehát hajrá!