Ma poétikusan szomorú beszámolóval készültünk. Halkan, szelíden esett az eső szombat délután, egy lélek nem volt az Írók Boltja előtt, csak Ady emblematikus szobra nézett perlekedőn a szemközti Jókai Mórra. Az egyik szoboralak ül, a másik lobogó kabátban tekint az apokaliptikus jövőbe.

Aztán mégis úgy alakult, hogy afféle társalgási rovatot írunk itt, mert hát a Vörösmarty téren – ott is egy szobor de ő már nincs egyedül – igazi társasági eseményeknek vagyunk szemtanúi. Igen, a dedikálás is társasági esemény, az író és társa, az olvasó nagy pillanatai ezek. Amit a dolgozószobában maga elé képzel az író, az itt most megtestesül: igen, itt vannak a nyájas olvasók, akik zavartan kérnek valami személyeset, egy szeretettelt, egy barátsággalt, egy becenevet, egy kis rajzot, egy kis Anókának üdvözlettelt… 

Láttuk itt Ernyei Bélát, aki mintha csak a tatai golfklubból érkezett volna...

..hallottuk Závada Pált, amint a Kálvin téri református közösségekről adomázott..

..de láttuk Esterházy Pétert is, aki még le sem ült, máris demonstratív sor kígyózott műanyag asztala előtt. 

Láttuk Juhász Ferencet is dedikálni, láttunk egy feltűnően dekoratív teremtményt mellette, mondjuk ezt a bizalmaskodás sunyi árnyalatával a tekintetünkben, aztán egy kiadó szerkesztője felvilágosított: a költő lánya.
Bár lógott az eső lába, élénk az érdeklődés a könyvhét iránt, az izgatottság morajlása hullámzik át a téren, amikor végre leül Esterházy.
Vörösmarty Mihály elégedetten istenésszel, angyal érzelemmel néz le a fóliával letakart könyvekre.