Om. Lom. Alom. Dalom. Forr a dalom. Harminckét nap múlva egészen biztosan. Illetve hatvannégy, még hatvannégyet kell aludni, és itt a hétórás Kánaán, ennyi ideig tart majd körülbelül a magyar dal első napja a Sziget első, mínusz első napján. Mennyi reményteli évforduló lehetősége már az elején – hallani vélem a szkeptikus hozzászólóktól, ez van, gyorsan húzzuk a mélybe, akit érünk, Hajrá!

Egy pillanatra még ne, egy levegővételt még engedélyezzenek a kritikusok, hátha jó dologról lehet szó! Magyar dal, és ünnep, talán nem megint a személyes ambíciók, exhibíciók, osztogatás, fosztogatás van terítéken, talán valami más…
Bartók, és Kodály (a két remix király, ahogy az Amorf Ördögök fogalmaztak volt) hazájában, hol maga Freddie Mercury tolmácsolta a Tavaszi szél vizet áraszt felejthetetlen sorait, és amerre hosszú évszázadok alatt dalban mondta el mindenki, mert másban nem lehetett, lesz egy nap – a remények szerint éves rendszerességgel – hol ennek lehet örülni. Hogy van magyar nyelv, dal, talán stílus is, de egy - két meghatározó gondolat biztosan, amolyan tudat, és generációformáló erővel. És nem, nem hivatott megoldani ez a rendezvény sem az ország katasztrófalistáján szereplő megannyi gondot, és igen, igen, ez megint olyan kultúros marhaság, de ezt legalább a Presser találta ki, most őt (is) lehet szidni végre!

Addig, csak a tények: a hét órában ott lesz mindenki, aki eddig betett valamit az éterbe, a fülünkbe, kinek sorai ott csilingelnek, meglepnek váratlanul, és akit idézünk, ha már jobb nem jut eszünkbe. Olcsó lesz a jegy, a fellépők amolyan lelkesedésből, ügyből vállalják a dalolást, annak ellenére, hogy koncertezni is munka bizony, bármennyire tűnik az lentről másnak.

Ha már munka, akkor legyen itt pár gondolat az okokról. A magyar könnyűzene önálló entitás, egy nemzet aktuális önkifejezésének, közösnek vélt érzelmeinek, gondolatainknak fontos lenyomata. Ennek ellenére még mindig (vagy talán ismét) a tűrt, és nem a támogatott kategóriába tartozik, hiába ötlet (PANKKK – Program a Kortárs Könnyűzenei Kultúráért), könyörgés (MAHASZ – Magyar Hanglemezgyártók Szövetsége), egyeztetés (ARTISJUS – Szerzői Jogvédő Hivatal), a végén a muzsikusok, no meg a közönség szívja meg, kedves olvasó, mert ugyan soroljuk már fel az elmúlt évek meghatározó dalait, lemezeit! Hasonlóképpen járjunk el a műfajjal foglalkozó felületek tekintetében! Hány emberhez, hol jutnak el ezek?


Oh, nem könyörgésről, ácsingózásról, ne tán az adófizetők pénzének továbbosztásáról, egyszerű esélyegyenlőségről beszélnek a zenészek, és mesél majdan a mínusz egyedik nap is, valamint a lap tetején szereplő pályázati felhívás. Merthogy elébe menjünk a számon kérő hangnak, van szerencsénk már most leszögezni, ez a kezdeményezés a következő, és az azt követő szerzőévfolyamoknak, -ért, -kal kialakítandó valami, az ő jövőjük, nem az ismert jelen!

Ehhez azonban ismerni kell azt a jövőt a jelenben, így a biztonság kedvéért feltaláltuk az időgépet egy pályázat formájában, mely július 11-én indul, és egészen a monstre koncert kezdetéig tart. Keressük azokat az új magyar szerzőket, akik garázsok mélyén, személyi számítógépek filetengerén sodródva írnak, és bíznak rendületlenül, hogy azt a néhány morzejelet dekódolja majd valaki, kihalássza a palackpostát, és közönsége is lesz a közléskényszernek. A pályázat korosztályos (15 – 25), mert dalt, verset írni elsősorban korosztályos élethelyzet, csak van, aki úgy marad. A pontos kiírást június 27–én olvashatjátok itt, a Kultúrpart portálon, úgyhogy aki hallja, adja át. Lesz persze nyeremény is – tudjuk, hogy ez izgat mindenkit – elsősorban az, hogy az itt felfedezett tehetségekre bíznánk a jövő évi dalünnep tartalomszolgáltatását.


Tükröd, tükröm. Ja, mert „neked írom a dalt”. Nem magamnak.