A Sansz Elysées „Együtt az egyenlőségért” Esélyegyenlőségi Fesztivál azt hirdette: széles sugárútján sok mindenki elfér. És ez be is jött: ott rohangáltak a nők, büszkén sétálgattak a romák, ezerrel ismerkedtek a fogyatékkal élők, a Sansz Bazárban vallási sokszínűség sátrat is találtunk, képviseltette magát az LMBT (leszbikusok, melegek, biszexuálisak és transzvesztiták), és fékezhetetlen energiával táncikáltak a nyugdíjas csoportok.

Elméletben tényleg már csak az ép és egészséges férfiak hiányoztak volna, de őket meg persze nem lehetett leállítani, jöttek maguktól is, kísérőként, vagy önként, dalolva például dalolni.

A Sansz Fesztivál tehát mindenkinek és mindennek teret adott, beleértve az időjárást is. Jó lett volna lepaktálni a Nappal, a felhőkkel, az esővel, a széllel, de ez valahogy nem jött össze. Persze lefedhették volna a Madách teret, az összes orbitális négyzetméterével, de azért tényleg ne csináljunk úgy, mintha itthon is annyi fedelet kapna az esélyegyenlőség, mint tőlünk nyugatabbra.

Pedig jól indult az egész: kicsit borongósan, de azért sütött, tele reményekkel, energiával, sok sátorral, emberrel, érdeklődővel.

A megnyitóra kivonult Rauh Edit, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium esélyegyenlőségi szakállamtitkára és Hunvald György is, Erzsébetváros polgármestere, akik a Törökfürdő Alapítvánnyal közösen szervezték a fesztivált. A közigazgatás képviselői Soma bevezetőjéhez kapcsolódva, kifejtették, hogy mindenki mindenkivel összefügg, csakis az egészet lehet vizsgálni, és ha egy porszem elmozdul a homoklabdában, az, az összes kicsi kis porszem helyzetét, erejét, pozícióját megváltoztatja. A szakállamtitkárra és a polgármesterre is rá- „Ragadt a kultúra” - Somával együtt nagy elánnal festettek bele Magyarország első esélyegyenlőségi freskójába, melyet roma képzőművészek üzemeltettek a téren.

Érdekes volt megfigyelni azt a freskót - egész nap ecsetelhetett rajta boldog boldogtalan arra járó ép és fogyatékos. A nap végére a 8 nagyméretű festmény többször átalakult, a nap kapott egy szemüveget, a petefészek szerű gömbös sugarassá változott, a boszorkányos elmosódottá tompult, de összességében mind harsányan élt egész nap. Nem is gondoltam volna, hogy a magyar így szeret festegetni. Ebből is látszik, hogy csak teret és persze esélyt kell neki adni, és ecsetre kap azon nyomban. A freskó még a legnagyobb zivatarok idején is aktívan üzemelt, nem nagyon érdekelte az arra járókat, hogy konkrétan a nyakukba ömlik az égi áldás, meg akarták örökíteni képzeletük szárnyalását.

A szakállamtitkár és a polgármester is körbejárta az egész fesztivált, hosszan időztek a Sansz Bazárnál, úgy láttam vásároltak is, plusz Rauh Edit a szájjal-lábbal festőkkel is hosszan elcsevegett. Tényleg érdekelte az önkifejezésnek ez a nem egyszerű módja.

Marjai Judit egy exmodell hitelességével pózolt a fényképezőknek és a kameráknak, miközben nagyot sújtott kalapácsával a Halál a konyhában fotóira.

A Kék Madár Alapítvány ÍZ-LELŐ büféje is cuki volt: nem átallottak fogyatékkal élőket, mozgáskorlátozottakat, siketeket, vakokat alkalmazni felszolgálóként, szakácsként. A Sanszon valami hájas tészta-szerűt sütögettek, volt kolbásszal töltött, meg lekvárral, mind a kettő fini volt.

Szóval ment az élet ezerrel, sansz itt, sansz ott, vehettünk gyönyörű füzeteket, táskákat, falvédőket, gyertyákat – mind-mind fogyatékkal élők készítették és árulták, komolyan mondom: elképesztően szépek voltak. Én vettem egy isi füzetet, színes irka-firka díszíti a fedlapokat: ennél egyszerűbb és nagyszerűbb designt el sem bírok képzelni.

Pudics Zsuzsa pszicho-dráma csoportja is egész nap nyomta: láthatatlan nagy súlyokat adogattak egymásnak körbe-körbe, vagy párosával jeleltek egymásnak, na jó, nem profi jeltolmácsként, de a célt elérték: megértette egymást mindenki. Épek és fogyatékkal élők. Még a legnagyobb zuhé kellős közepén is pszichóztak a diadalív alatt – látszott rajtuk, hogy ők tényleg győztesek.

A sportolókat az erőművészek képviselték, fél lábú, mankós, nagy szakállú férfi egy akkora súlyt nyomott, hogy az egész tér beleremegett – a tapsba. Aztán Soma is bepróbálkozott egy kisebb súllyal, nem is volt rossz.

Szóval ment minden a maga medrében, az értelmi fogyatékosok, a Down-kórosok, az autisták ott szaladgáltak a Madách placcon, hangos kurjongatásokkal éltetve a szabadságot - amit az aznapra kitiltott autók által felszabadított tér váltott ki belőlük, na meg persze a Sansz fílingje – amikor is befellegzett.



A Nemadomfel Együttes elképesztő intenzitásának és akarásának - azzal a sok fogyatékossal a színpadon - még az égiek is adtak egy esélyt, de utánuk, amikor a Szivárvány Táncegyüttes nyugdíjas csoportja épp a Singing in the rain-t adta elő, leszakadt az ég. Pedig roppant elgondolkodtatóak voltak a nyugdíjas hölgyek a kán-kán szoknyájukban. De megkezdődött az égiháború. Intenzitása a nap folyamán folyton változott, de ott volt velünk egész a Budapest Bár koncert végéig. Vagyis a legeslegvégéig. Zápor, zivatar, felhőszakadás, esőcske, szelecske, széllökés, na jó - jég nem volt. Háromszor kezdett el úgy zuhogni, hogy minden lefúj, menekülés az árkádok alá, zenészek kimentése a színpadi vizesárokból. Hogyan tovább? Program leáll, csúszik, vagy elmarad?

Nem maradt el végül semmi. Mindenki kitartott: a Nomada, a Romano Drom, az Egri János Group – pedig utóbbit költöztették be-ki, le-föl, meg, el, át, rá, sőt ide-oda, szét, össze-vissza, szóval minden igekötő megvolt nekik, mégis megcsinálták. Annak a pár embernek pengetett Egry János a bass-on, aki mindennel dacolva maradt. Egy biztos: nem bánta meg senki, még ha ömlött is az özönvíz.

Soma is szuper volt. Nyitott, közvetlen, kedves. Az esőszünetekben beszélgetett, kávézott a Castróban a fogyatékosokkal, hagyta, hadd udvaroljanak neki a romák, mindenkihez volt egy jó szava, anekdotázott az anyukájáról, aki versklubot alapított Debrecenben, szóval nagyon élt. Az ő kedvét sem szegte meg a vis major.

És aztán végigjátszotta a Nomada, és a Budapest Bár is. Németh Juci és Rutkai Bori dideregett kicsit a színpad mellett esőkabátban, forró teát remegtetve, de amikor már a deszkát érezték a lábuk alatt, akkor aztán belecsaptak a sűrűjébe a roma zenészekkel együtt.

És még akkor - ott a Madách téren, a zuhogó esőben, este 10-kor – is éltek az eséllyel, az erejükkel, akaratukkal kitartók: önfeledten táncoltak és harsányan énekelték a ’20-as, ’30-as évek san(s)zonjait.

Szerintem megérte. Mert időjárás ide vagy oda, aki adott magának és másoknak Sanszot, az jól érezte magát a Sansz Elysées széles sugárútján, ahol mindenki elfért, még ha kevesen is maradtunk. És azt hiszem, ez a lényeg.