Fazekas Attila több mint három évtizede számít a magyarországi képregénykészítők nagyjai közé, munkáival nagy valószínűséggel mindenki találkozott már, akár tudatában van ennek, akár nem. Az idén 60 éves szerzővel a még ma is sokszor fenntartásokkal kezelt műfaj múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk.
Fotók: Ury Lilla
Mikor találkoztál először a képregény műfajjal?
A Fülesben, amikor éppen Korcsmáros Páltól közölték a Nyomorultakat. Nehéz volt kivárni a végét, mert nagyon komoly olvasáskényszerem volt már akkoriban is, és nem szerettem a folytatásokat. Miután lement az egész, elolvastam az eredeti regényt is. Rengeteget olvastam, rengeteg könyvet vettem ki a könyvtárból, amiknek egy részét aztán elfelejtettem visszavinni, de hát azt mondják, könyvet lopni nem bűn… Korcsmáros rajzairól máig úgy tartom, hogy az egyik legjobban, legképregényszerűbben rajzoló grafikus volt: remekül karikírozott, másrészt olyan karaktereket tudott megalkotni, amiket az emberek utána kerestek is akármilyen más adaptációban. Nemzetközi szinten sem találkoztam soha más olyan képregényrajzolóval, aki olyan mimikát, színészi játékot lett volna képes kölcsönözni a szereplőinek, mint ő. Később sokszor mondták is rám, hogy az ő vonalát folytatom. A következő fordulópont olyan 1969 környékén következett, amikor megismertem a Vaillant magazint.
Ennek a magyar kiadása volt aztán a ’80-as években a Kockás…
Igen, mert ez a francia kommunista párt ifjúsági lapja volt, egy nagyon-nagyon jó szerkesztésű, nívós magazin. A Botondban a mai napig azt a fajta szerkesztést próbálom követni, amit ott láttam, tanultam… Ott találkoztam André Cheret grafikus munkáival, ő találta ki egyébként Rahan figuráját is. Megláttam egy önarcképét, amiben egy ecsettel a kezében üldögélt a rajzasztal fölött, és akkor jöttem rá arra, amivel előtte annyira hosszasan kísérleteztem teljesen hiábavalóan, vagyis hogy miként tudom elérni azt a fekete-fehér, blikkfangos, ütős hatást: de hiszen nem kell itt semmiféle ilyen-olyan toll, semmi olyasmi, amit dörgölök-vakarok! Ott az ecset, a legérzékenyebb, legfinomabb eszköz, amiben az ember agyának minden rezdülése benne van, hiszen elsősorban nem a kezeddel, hanem az agyaddal rajzolsz. Így találtam meg a hangomat és a stílusomat. Ez persze nem azt jelentette, hogy innentől csak ezzel foglalkoztam, hiszen a grafikusi pálya akkoriban sem biztosított stabil megélhetést: elvégeztem másfél évet a jogon is, de aztán egy címfestő műhelyben találtam állást, közben pedig folyamatosan rajzoltam. Kapcsolatba kerültem Zórád Ernővel, Cs. Horváth Tiborral, és folyamatosan ostromoltam a Pajtást a munkáimmal, akik végül kötélnek álltak, és 1972-ben leközölték az első képregényemet, Az újvári kalandot. Ez Bottyán János egy ifjúkori csínytevéséről szólt: Egerben lehajított a minaretből egy dervist, majd csapdába csalta az üldözőket, akiket aztán annak rendje és módja szerint le is mészároltak. Innentől fogva többé-kevésbé rendszeresen közölték a munkáimat. Cs. Horváth Tiborral jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, folyamatosan a keze alá dolgoztam: ő volt a hazai képregények legnagyobb exportőre a környező országokban. Ez rengeteg munkát jelentett, hiszen az itthon megjelent történeteket át kellett tördelni az ottani magazinok formátumába. 1974-ben már ő mondta azt, hogy címfestői munkát akármikor találok, a Népszavánál azonban Sebők Imre kezdi egyre nehezebben bírni a munkát, és kellene neki egy váltótárs. Ő volt a legidősebb az összes hazai képregényrajzoló közül. Előttem Jankovics Marcell is próbálkozott ott, de vele kevésbé voltak elégedettek ebben a minőségében, én pedig kapva kaptam az alkalmon.
A Fülesben, amikor éppen Korcsmáros Páltól közölték a Nyomorultakat. Nehéz volt kivárni a végét, mert nagyon komoly olvasáskényszerem volt már akkoriban is, és nem szerettem a folytatásokat. Miután lement az egész, elolvastam az eredeti regényt is. Rengeteget olvastam, rengeteg könyvet vettem ki a könyvtárból, amiknek egy részét aztán elfelejtettem visszavinni, de hát azt mondják, könyvet lopni nem bűn… Korcsmáros rajzairól máig úgy tartom, hogy az egyik legjobban, legképregényszerűbben rajzoló grafikus volt: remekül karikírozott, másrészt olyan karaktereket tudott megalkotni, amiket az emberek utána kerestek is akármilyen más adaptációban. Nemzetközi szinten sem találkoztam soha más olyan képregényrajzolóval, aki olyan mimikát, színészi játékot lett volna képes kölcsönözni a szereplőinek, mint ő. Később sokszor mondták is rám, hogy az ő vonalát folytatom. A következő fordulópont olyan 1969 környékén következett, amikor megismertem a Vaillant magazint.
Ennek a magyar kiadása volt aztán a ’80-as években a Kockás…
Igen, mert ez a francia kommunista párt ifjúsági lapja volt, egy nagyon-nagyon jó szerkesztésű, nívós magazin. A Botondban a mai napig azt a fajta szerkesztést próbálom követni, amit ott láttam, tanultam… Ott találkoztam André Cheret grafikus munkáival, ő találta ki egyébként Rahan figuráját is. Megláttam egy önarcképét, amiben egy ecsettel a kezében üldögélt a rajzasztal fölött, és akkor jöttem rá arra, amivel előtte annyira hosszasan kísérleteztem teljesen hiábavalóan, vagyis hogy miként tudom elérni azt a fekete-fehér, blikkfangos, ütős hatást: de hiszen nem kell itt semmiféle ilyen-olyan toll, semmi olyasmi, amit dörgölök-vakarok! Ott az ecset, a legérzékenyebb, legfinomabb eszköz, amiben az ember agyának minden rezdülése benne van, hiszen elsősorban nem a kezeddel, hanem az agyaddal rajzolsz. Így találtam meg a hangomat és a stílusomat. Ez persze nem azt jelentette, hogy innentől csak ezzel foglalkoztam, hiszen a grafikusi pálya akkoriban sem biztosított stabil megélhetést: elvégeztem másfél évet a jogon is, de aztán egy címfestő műhelyben találtam állást, közben pedig folyamatosan rajzoltam. Kapcsolatba kerültem Zórád Ernővel, Cs. Horváth Tiborral, és folyamatosan ostromoltam a Pajtást a munkáimmal, akik végül kötélnek álltak, és 1972-ben leközölték az első képregényemet, Az újvári kalandot. Ez Bottyán János egy ifjúkori csínytevéséről szólt: Egerben lehajított a minaretből egy dervist, majd csapdába csalta az üldözőket, akiket aztán annak rendje és módja szerint le is mészároltak. Innentől fogva többé-kevésbé rendszeresen közölték a munkáimat. Cs. Horváth Tiborral jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, folyamatosan a keze alá dolgoztam: ő volt a hazai képregények legnagyobb exportőre a környező országokban. Ez rengeteg munkát jelentett, hiszen az itthon megjelent történeteket át kellett tördelni az ottani magazinok formátumába. 1974-ben már ő mondta azt, hogy címfestői munkát akármikor találok, a Népszavánál azonban Sebők Imre kezdi egyre nehezebben bírni a munkát, és kellene neki egy váltótárs. Ő volt a legidősebb az összes hazai képregényrajzoló közül. Előttem Jankovics Marcell is próbálkozott ott, de vele kevésbé voltak elégedettek ebben a minőségében, én pedig kapva kaptam az alkalmon.
Mennyi munkát jelentett ez?
Rengeteget, mert a napi három kockát folyamatosan hozni kellett. Viszont innentől kezdve sínen volt a pályám: a Népszavától egyenes út vezetett a Fülesbe, ahol 6 oldalon futott akkoriban a képregény. Ebből kettő volt Zórádé, kettőn ismétléseket közöltek, kettőt pedig megkaptam én, mintegy D’Artagnanként a három testőr mellett. Korcsmáros Pál volt a legfiatalabb, ő halt meg legelőször, utána pedig Sebők. Zórád Ernő 90 éves koráig aktívan rajzolt teljes szellemi frissességgel, vele is remekül tudtunk együtt dolgozni. A hajókhoz nem nagyon értett, akár 16. századi, akár 18. századi sztorin dolgozott, mindig ugyanazt a típust tette bele, így ezeket egy idő után én rajzoltam meg neki. Az én stílusom radikálisan más és modern volt az övékéhez képest, így elég gyorsan népszerű lettem. Ennek köszönhettem, hogy rám bízták a Ben Hur elkészítését, majd aztán a Csillagok háborúját is. Utóbbi esetében nem is jött szóba más.
A Csillagok háborúja mérföldkő volt a hazai képregénykiadásban, egészen elképesztő, 700 ezres példányszámban ment el, máig rengetegen esküsznek rá. Mennyire volt legális ez a magyar verzió?
Itthon teljes mértékben legális volt, hiszen külföldre menő jogdíj egyáltalán nem létezett, másrészt hatályban volt egy olyan jogszabály, ami alapján akkor sem kellett fizetni szerzői járandóságokat, ha az eredeti művet más műfajba ültettük át. A botrány ettől még persze kitört miatta, Cs. Horváth Tibor ugyanis ugyanúgy árulta a külföldi börzéken, mint a többi magyar képregényt. Újvidéken pefig ki mással is futhatott volna össze, mint a Marvel képviselőjével? Az illető megkérdezte, hogy ez mégis micsoda, a Marvel pedig ezek után természetesen meg is kereste az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadót, hogy ez azért mégsem így működik, és valami ellentételezés azért talán járna… Retorziókat persze ők sem tudtak alkalmazni a Vasfüggönyön túlról, így aztán tárgyalásos síkra vitték a dolgot, és megegyeztek abban, hogy az egyszeri megjelenést engedélyezik, amiért cserébe adtak egy sor Marvel-képregényt, hogy az Ifjúsági Lapkiadó kiadja őket itthon. Mondanom sem kell, ezek azóta sem jelentek meg…
Rengeteget, mert a napi három kockát folyamatosan hozni kellett. Viszont innentől kezdve sínen volt a pályám: a Népszavától egyenes út vezetett a Fülesbe, ahol 6 oldalon futott akkoriban a képregény. Ebből kettő volt Zórádé, kettőn ismétléseket közöltek, kettőt pedig megkaptam én, mintegy D’Artagnanként a három testőr mellett. Korcsmáros Pál volt a legfiatalabb, ő halt meg legelőször, utána pedig Sebők. Zórád Ernő 90 éves koráig aktívan rajzolt teljes szellemi frissességgel, vele is remekül tudtunk együtt dolgozni. A hajókhoz nem nagyon értett, akár 16. századi, akár 18. századi sztorin dolgozott, mindig ugyanazt a típust tette bele, így ezeket egy idő után én rajzoltam meg neki. Az én stílusom radikálisan más és modern volt az övékéhez képest, így elég gyorsan népszerű lettem. Ennek köszönhettem, hogy rám bízták a Ben Hur elkészítését, majd aztán a Csillagok háborúját is. Utóbbi esetében nem is jött szóba más.
A Csillagok háborúja mérföldkő volt a hazai képregénykiadásban, egészen elképesztő, 700 ezres példányszámban ment el, máig rengetegen esküsznek rá. Mennyire volt legális ez a magyar verzió?
Itthon teljes mértékben legális volt, hiszen külföldre menő jogdíj egyáltalán nem létezett, másrészt hatályban volt egy olyan jogszabály, ami alapján akkor sem kellett fizetni szerzői járandóságokat, ha az eredeti művet más műfajba ültettük át. A botrány ettől még persze kitört miatta, Cs. Horváth Tibor ugyanis ugyanúgy árulta a külföldi börzéken, mint a többi magyar képregényt. Újvidéken pefig ki mással is futhatott volna össze, mint a Marvel képviselőjével? Az illető megkérdezte, hogy ez mégis micsoda, a Marvel pedig ezek után természetesen meg is kereste az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadót, hogy ez azért mégsem így működik, és valami ellentételezés azért talán járna… Retorziókat persze ők sem tudtak alkalmazni a Vasfüggönyön túlról, így aztán tárgyalásos síkra vitték a dolgot, és megegyeztek abban, hogy az egyszeri megjelenést engedélyezik, amiért cserébe adtak egy sor Marvel-képregényt, hogy az Ifjúsági Lapkiadó kiadja őket itthon. Mondanom sem kell, ezek azóta sem jelentek meg…
Hogyan készült a Csillagok háborúja?
Csak úgy kiszaladt, de A Birodalom visszavág egyébként előbb lett kész, mint a Csillagok háborúja. Magát A Birodalom visszavág filmet nem is láttuk, amikor megrajzoltam: csupán néhány fotó állt rendelkezésünkre, illetve az eredeti forgatókönyv, amit Tibor megkapott valahonnan. Mostanában járok a Star Wars klubba, ahol rendszeresen előkerül az a régen is többször felvetődött kérdés, hogy hogyan szerepelhetnek olyan részek a képregényben, amik aztán csak a bővített filmváltozatokba kerültek bele. Nos, ez a titok nyitja. Utána persze megnéztük a filmet az elővetítéseken is: beszerveztem Tibor fiát, beültünk a mozi nézőterére egy fényképezőgéppel meg egy állvánnyal, és amikor azt mondtam, „Most!”, kattintott. Ebből amolyan fekete-fehér fénymásolathoz hasonló képek jöttek létre, de használni azért lehetett őket. A Mokép egyébként azért kereste meg a képregény ügyében a Fülest, mert úgy látták, a film itt nem annyira népszerű, mint Nyugaton, és kellene neki egy kis reklám. Utólag azt mesélték, hogy a képregény érezhetően megnyomta a mozibevételeket… A Csillagok háborúja képregényeknek máig elég szép ára van a börzéken és a neten is. A legnagyobb elismerés persze az, hogy a hazai rajongók többsége szerint az én képregényem nemzetközi szinten is a legjobban sikerült Star Wars adaptáció. A klubhálózaton belül próbálkoznak elérni, hogy megrajzolhassam A Jedi visszatért is, ami a jelek szerint nem sima ügy, de hát a remény hal meg utoljára…
Mi az oka annak, hogy ennyire lenézett volt itthon ez a műfaj a múlt rendszerben?
A múlt rendszerben a képregényt ugyanúgy amerikai szemétnek tartották, mint ahogyan a kóla is méreg volt, ami megmételyezi az ifjúságot. Emellett élt a köztudatban egy olyan ostoba előítélet is, hogy a képregény leszoktat az olvasásról. Ennek már a saját magam példája is az élő cáfolata, de rengeteg rajongót ismerek, akik elkezdték elolvasni a képregényeket, aztán sorra elolvasták a regényeket is. A képregényrajzolók ugyanakkor megbecsülés tekintetében mélyen a karikaturisták alatt voltak. Ennek ellenére roppant nívós alkotások születtek adaptációs vonalon: ezeknek az alapja akkor is egy irodalmi mű, ha a forgatókönyv zanzásított. Most sem látom azt egyébként, hogy a képregény egy befogadott műfaj lenne, de valamivel azért feljebb léphetett a ranglétrán, hiszen a mai gyerekek már annyira nem olvasnak semmit, hogy a szülők, tanárok már annak is örülnek, ha legalább képregényt vesznek a kezükbe.
Csak úgy kiszaladt, de A Birodalom visszavág egyébként előbb lett kész, mint a Csillagok háborúja. Magát A Birodalom visszavág filmet nem is láttuk, amikor megrajzoltam: csupán néhány fotó állt rendelkezésünkre, illetve az eredeti forgatókönyv, amit Tibor megkapott valahonnan. Mostanában járok a Star Wars klubba, ahol rendszeresen előkerül az a régen is többször felvetődött kérdés, hogy hogyan szerepelhetnek olyan részek a képregényben, amik aztán csak a bővített filmváltozatokba kerültek bele. Nos, ez a titok nyitja. Utána persze megnéztük a filmet az elővetítéseken is: beszerveztem Tibor fiát, beültünk a mozi nézőterére egy fényképezőgéppel meg egy állvánnyal, és amikor azt mondtam, „Most!”, kattintott. Ebből amolyan fekete-fehér fénymásolathoz hasonló képek jöttek létre, de használni azért lehetett őket. A Mokép egyébként azért kereste meg a képregény ügyében a Fülest, mert úgy látták, a film itt nem annyira népszerű, mint Nyugaton, és kellene neki egy kis reklám. Utólag azt mesélték, hogy a képregény érezhetően megnyomta a mozibevételeket… A Csillagok háborúja képregényeknek máig elég szép ára van a börzéken és a neten is. A legnagyobb elismerés persze az, hogy a hazai rajongók többsége szerint az én képregényem nemzetközi szinten is a legjobban sikerült Star Wars adaptáció. A klubhálózaton belül próbálkoznak elérni, hogy megrajzolhassam A Jedi visszatért is, ami a jelek szerint nem sima ügy, de hát a remény hal meg utoljára…
Mi az oka annak, hogy ennyire lenézett volt itthon ez a műfaj a múlt rendszerben?
A múlt rendszerben a képregényt ugyanúgy amerikai szemétnek tartották, mint ahogyan a kóla is méreg volt, ami megmételyezi az ifjúságot. Emellett élt a köztudatban egy olyan ostoba előítélet is, hogy a képregény leszoktat az olvasásról. Ennek már a saját magam példája is az élő cáfolata, de rengeteg rajongót ismerek, akik elkezdték elolvasni a képregényeket, aztán sorra elolvasták a regényeket is. A képregényrajzolók ugyanakkor megbecsülés tekintetében mélyen a karikaturisták alatt voltak. Ennek ellenére roppant nívós alkotások születtek adaptációs vonalon: ezeknek az alapja akkor is egy irodalmi mű, ha a forgatókönyv zanzásított. Most sem látom azt egyébként, hogy a képregény egy befogadott műfaj lenne, de valamivel azért feljebb léphetett a ranglétrán, hiszen a mai gyerekek már annyira nem olvasnak semmit, hogy a szülők, tanárok már annak is örülnek, ha legalább képregényt vesznek a kezükbe.
Csak nem mindegy, milyet…
A régi rendszerben az adaptációs képregények voltak túlsúlyban, majdnem 99 százalékos arányban. Ez sem volt egészséges, de a mai állapotok sem normálisak: most a megjelenő munkák 99 százaléka külföldi, a magyar képregények 99 százaléka pedig olyan szerzői alkotás, ami igen szűk réteget céloz meg, és leginkább a saját művészi kvalitások megvalósítására szolgál. De igazából fontos alaptétel, hogy a jó sláger elviseli a rossz szöveget is, József Attilát vagy Ady Endrét viszont gyenge zenével nem lehet sikerre vinni. Jól megrajzolt dolog gyenge szöveget is elvisz, a nagyon jó szöveg viszont tönkretehető a gyenge rajzokkal.
Miért volt ennyire domináns az adaptálás akkoriban?
Az első képregénykonferenciát 1984-ben szervezték: ott voltak a kiadók, a szerkesztők és az újságírók, az alkotókat pedig mindösszesen hárman képviseltük, Zórád, Cs. Horváth és én. Ott is felvetődött az örök kérdés, hogy miért nincsenek magyar képregények, képregényhősök, miért csak az adaptációk mennek itthon. Botond figuráját szinte abban a pillanatban találtam ki, aztán jött Farkas Győző, a szocialista nyomozó, aki később erotikus vizekre evezett. Ezeknek a figuráknak sajnos nem volt igazán kifutási idejük, hiszen önálló képregényük nem indulhatott, még csak különálló magyar képregényújságot sem engedélyeztek. Végigjártam az összes minisztériumot, kiadói főigazgatóságot, mindent, de nem ment. Külföldi jöhetett, de magyar nem.
Volt bármi értelmes indok arra, hogy Rahan futhatott, Perseus kapitány pedig nem?
Álságos indok volt: azt mondták, nem képviselünk magas nívót. Általános dolgokat szajkóztak, konkrétumokat sosem. Az Ifjúsági Lapkiadó rengeteg képregényt vásárolt fel tőlünk, mondván, hogy majd kiadják ezeket, de ők sem tudták keresztülvinni a dolgot. És ha nekik nem sikerült, Fazekas Attila vajmi keveset tehetett... Igazából a mai hazai képregény nehéz helyzetének gyökerét is ebben látom. Ahogy mondani szoktam, a magyar képregénynek van múltja és jövője is, csak éppen jelene nincs. A mostani felívelés elsősorban a kiadványok számában mutatkozik meg: lassan több képregény jelenik meg, mint ahány vevő van. Egy jó magyar képregényújság túlélhette volna a válságokat, megőrizve a hagyományokat, ötvözve azokat a modern irányzatokkal. A Botondra 1984-től folyamatosan kértem a megjelenési engedélyt, de egészen 1988 karácsonyáig várnom kellett rá. Akkor már javában futott a Bobo, a Góliát, a Nils Holgersson, a Tom és Jerry és a többi. 50 ezer példánnyal indultunk, ebből 45 ezer el is ment, de a Posta a következő példányszámot emiatt 35 ezerben maximalizálta. Amikor abból 30 ezer fogyott, 25 ezerre mentek le, és így tovább. 1995-ben, 5 ezer eladott darabnál szüntettem meg a lapot, amit aztán 2002-ben, az első képregényfesztivál sikerét látva indítottam újra kis példányszámban, abszolút réteglapként.
A régi rendszerben az adaptációs képregények voltak túlsúlyban, majdnem 99 százalékos arányban. Ez sem volt egészséges, de a mai állapotok sem normálisak: most a megjelenő munkák 99 százaléka külföldi, a magyar képregények 99 százaléka pedig olyan szerzői alkotás, ami igen szűk réteget céloz meg, és leginkább a saját művészi kvalitások megvalósítására szolgál. De igazából fontos alaptétel, hogy a jó sláger elviseli a rossz szöveget is, József Attilát vagy Ady Endrét viszont gyenge zenével nem lehet sikerre vinni. Jól megrajzolt dolog gyenge szöveget is elvisz, a nagyon jó szöveg viszont tönkretehető a gyenge rajzokkal.
Miért volt ennyire domináns az adaptálás akkoriban?
Az első képregénykonferenciát 1984-ben szervezték: ott voltak a kiadók, a szerkesztők és az újságírók, az alkotókat pedig mindösszesen hárman képviseltük, Zórád, Cs. Horváth és én. Ott is felvetődött az örök kérdés, hogy miért nincsenek magyar képregények, képregényhősök, miért csak az adaptációk mennek itthon. Botond figuráját szinte abban a pillanatban találtam ki, aztán jött Farkas Győző, a szocialista nyomozó, aki később erotikus vizekre evezett. Ezeknek a figuráknak sajnos nem volt igazán kifutási idejük, hiszen önálló képregényük nem indulhatott, még csak különálló magyar képregényújságot sem engedélyeztek. Végigjártam az összes minisztériumot, kiadói főigazgatóságot, mindent, de nem ment. Külföldi jöhetett, de magyar nem.
Volt bármi értelmes indok arra, hogy Rahan futhatott, Perseus kapitány pedig nem?
Álságos indok volt: azt mondták, nem képviselünk magas nívót. Általános dolgokat szajkóztak, konkrétumokat sosem. Az Ifjúsági Lapkiadó rengeteg képregényt vásárolt fel tőlünk, mondván, hogy majd kiadják ezeket, de ők sem tudták keresztülvinni a dolgot. És ha nekik nem sikerült, Fazekas Attila vajmi keveset tehetett... Igazából a mai hazai képregény nehéz helyzetének gyökerét is ebben látom. Ahogy mondani szoktam, a magyar képregénynek van múltja és jövője is, csak éppen jelene nincs. A mostani felívelés elsősorban a kiadványok számában mutatkozik meg: lassan több képregény jelenik meg, mint ahány vevő van. Egy jó magyar képregényújság túlélhette volna a válságokat, megőrizve a hagyományokat, ötvözve azokat a modern irányzatokkal. A Botondra 1984-től folyamatosan kértem a megjelenési engedélyt, de egészen 1988 karácsonyáig várnom kellett rá. Akkor már javában futott a Bobo, a Góliát, a Nils Holgersson, a Tom és Jerry és a többi. 50 ezer példánnyal indultunk, ebből 45 ezer el is ment, de a Posta a következő példányszámot emiatt 35 ezerben maximalizálta. Amikor abból 30 ezer fogyott, 25 ezerre mentek le, és így tovább. 1995-ben, 5 ezer eladott darabnál szüntettem meg a lapot, amit aztán 2002-ben, az első képregényfesztivál sikerét látva indítottam újra kis példányszámban, abszolút réteglapként.
Mit jelent ez számszerűleg?
Manapság a Botond évente egyszer jelenik meg ezer példányban. Össze sem lehet hasonlítani a mostani állapotokat a régiekkel, jelenleg csupán virtuális dagonyázás folyik. 1990 előtt 100 ezer példány alatt nem adtak ki képregényt itthon: amikor a Móra-féle Tom és Jerry ez alá ment, be is fejezték az egészet, mondván, hogy nem éri meg vele foglalkozni. A többi mai lapról nem tudok pontos számokat, de mind ezer példány alatt vannak: 200, 400, 500 jelenik meg a magyar kiadványokból. Az amerikai meg a japán képregények ezeknél jóval sikeresebbek, de jelenleg a piacon megjelenő összes kiadvány eladásai sem érik el a 100 ezret. Kis lavór nagy hullámokkal… Ha nincs a Képes kiadó, meggyőződésem, hogy a mai kínálat 70 százaléka nem is létezne.
Nagyon komoly mennyiségű képregényt rajzoltál. Van közülük kedvenced?
A Fáraót nagyon szeretem, az volt a legnépszerűbb. A Ben Hur ugyanilyen közel áll hozzám, de A fekete város és az Őfelsége kapitánya is… A saját munkáim közül ugyanakkor a Titkok bolygója az egyértelmű kedvenc. A mai napig azt tartom a legjobb művemnek. Az igazat megvallva a mai napig nem tudom, hogyan voltam képes akkor olyan nívót produkálni. Tudatosan a szecesszióra építve készítettem el, és a mai Perseus-történetekben is ezt a vonalvezetést igyekszem továbbvinni.
Manapság a Botond évente egyszer jelenik meg ezer példányban. Össze sem lehet hasonlítani a mostani állapotokat a régiekkel, jelenleg csupán virtuális dagonyázás folyik. 1990 előtt 100 ezer példány alatt nem adtak ki képregényt itthon: amikor a Móra-féle Tom és Jerry ez alá ment, be is fejezték az egészet, mondván, hogy nem éri meg vele foglalkozni. A többi mai lapról nem tudok pontos számokat, de mind ezer példány alatt vannak: 200, 400, 500 jelenik meg a magyar kiadványokból. Az amerikai meg a japán képregények ezeknél jóval sikeresebbek, de jelenleg a piacon megjelenő összes kiadvány eladásai sem érik el a 100 ezret. Kis lavór nagy hullámokkal… Ha nincs a Képes kiadó, meggyőződésem, hogy a mai kínálat 70 százaléka nem is létezne.
Nagyon komoly mennyiségű képregényt rajzoltál. Van közülük kedvenced?
A Fáraót nagyon szeretem, az volt a legnépszerűbb. A Ben Hur ugyanilyen közel áll hozzám, de A fekete város és az Őfelsége kapitánya is… A saját munkáim közül ugyanakkor a Titkok bolygója az egyértelmű kedvenc. A mai napig azt tartom a legjobb művemnek. Az igazat megvallva a mai napig nem tudom, hogyan voltam képes akkor olyan nívót produkálni. Tudatosan a szecesszióra építve készítettem el, és a mai Perseus-történetekben is ezt a vonalvezetést igyekszem továbbvinni.
Mi a véleményed a már említett amerikai képregényekről, a Batmanről, a Pókemberről és társaikról?
Az amerikai akcióképregények a műfaj egy bizonyos szegmensét képviselik, és ezen a vonalon ezek igen nívósak. Amikor Magyarországon először megjelent a Pókember, én is elolvastam: akkora blődli volt, hogy az már jó. Én ugyanakkor az európai iskola híve vagyok, ahol nagyobb a történet, a meseszövés szerepe. Persze minden elférne egymás mellett, de a hangsúly az arányokon van: a mérték az érték.
És mit gondolsz a mangáról?
Értem, mitől népszerű, de a képi világa számomra sablonos. Remekül tördelik és forgatják a dolgokat, de ettől még minden figura ugyanolyan. Igazából egyetlen érdekes újdonságot találtam benne: azt, hogy egy akciót több fázisban rajzolnak meg, elölről, hátulról, oldalról. Ezt akár nálunk is lehetne alkalmazni. Ezen túlmenően viszont rossz a véleményem. De Győzikének is sikere van, biztos mi vagyunk a hibásak, hogy nem tudjuk értékelni… Sajnos ez van, a kulturális színvonal egyre mélyebbre süllyed azzal, hogy mindenki a legalacsonyabb igényszinten álló rétegeknek akar kedvezni.
Mit jelent, hogy nagy öregként te kaptad a tavalyi év legjobb képregényéért járó díjat?
Egyrészt nem meglepő a dolog, mert a populáris képregény műfajában szerintem máig én vagyok a legjobb itthon. Én egyébként a Perseus-történeteimet sokkal jobbnak tartom A Gemini-jelentésnél, ahogy tudom, régebben azok is versenyben voltak egyébként. Igazából nem vagyok a plafonon: most erre szavaztak, jövőre meg majd egy másikra fognak.
A mai magyar képregények közül mi tetszik egyébként?
Ami különösen tetszik, az a Kaliber Joe: jópofa ötlet megfelelő kivitelezéssel. A börzén látott alkotók mind nagyon tehetségesek és jót csinálnak, de a művek legnagyobb része igazából szűk körnek szól. Jók a fiatalok, csak az út, az irány helyességéről nem vagyok meggyőződve.
Az amerikai akcióképregények a műfaj egy bizonyos szegmensét képviselik, és ezen a vonalon ezek igen nívósak. Amikor Magyarországon először megjelent a Pókember, én is elolvastam: akkora blődli volt, hogy az már jó. Én ugyanakkor az európai iskola híve vagyok, ahol nagyobb a történet, a meseszövés szerepe. Persze minden elférne egymás mellett, de a hangsúly az arányokon van: a mérték az érték.
És mit gondolsz a mangáról?
Értem, mitől népszerű, de a képi világa számomra sablonos. Remekül tördelik és forgatják a dolgokat, de ettől még minden figura ugyanolyan. Igazából egyetlen érdekes újdonságot találtam benne: azt, hogy egy akciót több fázisban rajzolnak meg, elölről, hátulról, oldalról. Ezt akár nálunk is lehetne alkalmazni. Ezen túlmenően viszont rossz a véleményem. De Győzikének is sikere van, biztos mi vagyunk a hibásak, hogy nem tudjuk értékelni… Sajnos ez van, a kulturális színvonal egyre mélyebbre süllyed azzal, hogy mindenki a legalacsonyabb igényszinten álló rétegeknek akar kedvezni.
Mit jelent, hogy nagy öregként te kaptad a tavalyi év legjobb képregényéért járó díjat?
Egyrészt nem meglepő a dolog, mert a populáris képregény műfajában szerintem máig én vagyok a legjobb itthon. Én egyébként a Perseus-történeteimet sokkal jobbnak tartom A Gemini-jelentésnél, ahogy tudom, régebben azok is versenyben voltak egyébként. Igazából nem vagyok a plafonon: most erre szavaztak, jövőre meg majd egy másikra fognak.
A mai magyar képregények közül mi tetszik egyébként?
Ami különösen tetszik, az a Kaliber Joe: jópofa ötlet megfelelő kivitelezéssel. A börzén látott alkotók mind nagyon tehetségesek és jót csinálnak, de a művek legnagyobb része igazából szűk körnek szól. Jók a fiatalok, csak az út, az irány helyességéről nem vagyok meggyőződve.
Technikailag mennyit változott a munkamódszered a ’70-es évek óta?
A fiataloknál azt látom, a számítógép nagyon nagy szerepet kap az alkotás folyamatában. A Botondot szerkesztő kollégám is így dolgozik, de rengeteget pepecsel olyan dolgokkal, amiket én tíz perc alatt megrajzolok. Számomra ez rabszolgamunka lenne. A Képesnél is így készítik a Korcsmáros-féle Rejtő-újravarázsolásokat, és ez is nagyon lassan működik, hangsúlyozom: egy már meglévő, kész képregény esetében.
Látod értelmét ezeknek a kiszínezett újrakiadásoknak?
Mindenképpen, bár nem mindegyik felújított verzió sikerül tökéletesen. A Nyomorultakat például megnéztem és nagyon tetszett. Eleinte nem igazán tudták visszaadni az eredeti rajzok finomságát, ennél már sikerült. Korcsmárosnak egyébként nagyon sok eredetije elveszett, sok mindent nyomatokból kellett megcsinálni, és ezeknek néha borzalmas a minősége, tehát nincs könnyű dolguk a készítőknek.
Esetleg a te régebbi műveid közül várható ilyen díszkiadás?
Jó lenne, de egyelőre nem kaptam megkeresést. Egy Perseus-albumot még mindenképpen szeretnék kiadni, ami viszont elsősorban anyagi kérdés. A tervek megvannak, a megvalósítás még várat magára.
A fiataloknál azt látom, a számítógép nagyon nagy szerepet kap az alkotás folyamatában. A Botondot szerkesztő kollégám is így dolgozik, de rengeteget pepecsel olyan dolgokkal, amiket én tíz perc alatt megrajzolok. Számomra ez rabszolgamunka lenne. A Képesnél is így készítik a Korcsmáros-féle Rejtő-újravarázsolásokat, és ez is nagyon lassan működik, hangsúlyozom: egy már meglévő, kész képregény esetében.
Látod értelmét ezeknek a kiszínezett újrakiadásoknak?
Mindenképpen, bár nem mindegyik felújított verzió sikerül tökéletesen. A Nyomorultakat például megnéztem és nagyon tetszett. Eleinte nem igazán tudták visszaadni az eredeti rajzok finomságát, ennél már sikerült. Korcsmárosnak egyébként nagyon sok eredetije elveszett, sok mindent nyomatokból kellett megcsinálni, és ezeknek néha borzalmas a minősége, tehát nincs könnyű dolguk a készítőknek.
Esetleg a te régebbi műveid közül várható ilyen díszkiadás?
Jó lenne, de egyelőre nem kaptam megkeresést. Egy Perseus-albumot még mindenképpen szeretnék kiadni, ami viszont elsősorban anyagi kérdés. A tervek megvannak, a megvalósítás még várat magára.
