Aki abban reménykedik, hogy öregkorában majd végre megszabadul a szerelem kínjaitól, ne áltassa magát. Az idős mester, Janaèek, pontos látlelelet ad saját állapotáról és a kép amit fest, épp annyira felemelő, mint amennyire hátborzongató.

Janaèek második vonósnégyesét, az „Intim levelek”-et (Listy dùvìrné) 1928-ban írta, fél évvel hirtelen halála előtt. E darab, amely egyúttal a zeneszerző utolsó műve is, klasszikusan tagolt, négy tételes kompozíció, ám tartalmilag jócskán túllépi egy kvartett kínálta kamarazenei kereteket. Utalásnak egyelőre ennyi: a mű eredeti címét (Szerelmi levelek), Janaèek végül megváltoztatta, mivel nem kívánta érzelmeit annyire direkt módon közszemlére tenni, vagy saját szavaival, „az ostoba közönség” elé tárni.

A vonósnégyest a szerző K. S.-nek, vagyis Kamila Stösslová-nak ajánlotta, egy üzletember boldogtalan, fiatal feleségének, akivel Janaèek még 1917-ben ismerkedett meg s aki iránt már akkor szenvedélyes, beteljesíthetetlen szerelemre gyúlt. Nem ez az első darab azonban, amelynek címzettje Kamila. Az első vonósnégyest, amelyet Tolsztoj Kreutzer szonátája ihletett, Janaèek szintén neki ajánlotta, félreérthetetlen célzással.

Más perspektívából dokumentál a második kvartett. Kezdjük a hangszereknél. A mű partitúráján, a hangszerek felsorolásánál két hegedű, viola d’amore és cselló szerepel, ám a kompozíció megfelelő szólama valójában brácsára íródott. Mégis jelzésértékű az utalás, csakhogy egészen másképp, mint gondolnánk.

Viola d’amore. Már látjuk is a csendes itáliai estét, halljuk, ahogy susognak a fák, mígnem egy negédes dallam csendül fel a sötétben, olyan mint egy sóhaj, amelyet a vágyakozó szerelmes hallat könnycseppekkel a szeme sarkában a kedves erkélye alatt. Nos, ilyesmiről szó sincs, ez nem ilyen amore, hanem másféle, s a hozzá illőbb hangszer inkább egy viola tremore lenne, ha egyáltalán létezne.

Aki ugyanis azt hinné, hogy egy 74 éves zeneszerző szerelme csak ábrándozás, önáltató utóvédharc a megfogyatkozott testi szerelmi erő szublimálására, nagyon melléfog. Az sem lát semmit, aki úgy gondolja, hogy az időskori szerelem közelebb áll az idealizáláshoz, az érinthetetlen szépség tiszta szemléletéhez. Bár talán egyik attitűd sem idegen az öregségtől, ilyesminek itt nem leljük nyomát. Ami viszont szó szerint mellbe vág: egy kielégíthetetlen szenvedély tapasztalatának leírása s egyben a vágyott személy apoteózisa. Nem vitás, az istentapasztalat dokumentumait hallhatjuk, a szerelem emberfeletti aspektusainak megélését. Istennő jelenik meg, de oly erővel, oly energiával, hogy szinte elpattannak az élmény húrjai.

E tapasztalatok gazdag megjelenítési formái közül most csak kettővel foglalkozunk röviden: a trillával és a „sul ponticello” játékmóddal, vagyis a vágy remegésével és a beteljesületlen szerelem gyötrelmével.

A trilla két hang gyors váltogatása, amelyben e hangok szinte eggyé válnak, ám erre mégis képtelenek. A felfokozott izgalmi állapotban remegő és reszkető test, amely ki akar robbanni a másik felé, ám erre mégis képtelen. A trilla nem konjunkció, de nem is két különálló hang. Végzetes megkettőződés, amely helyreállíthatatlan hiányt tár fel, olyan, mint egy gyógyíthatatlan, örökké vérző, nyitott seb. Az egész kompozícióban domináns mozzanat.

A „sul ponticello” sajátos vonókezelést jelent. A muzsikus a vonóval nem a húr normális, a tónusos hangképzés szempontjából optimális részén játszik a hangszeren, hanem egészen a húrláb közelében. Az eredmény: szinte nyöszörög a hangszer, a dallam ilyenkor csak jelzésértékűen szólal meg, hiszen amit hallunk az inkább maga a súrlódás. Másfelől, Amennyire gazdag is felhangokban ez a hangzás, annyira leplezetlenül megnyilvánul meztelensége és kiszolgáltatottsága. Maga a gyötrődés, amelyet az tesz szinte elviselhetetlenné, hogy az ember pontosan tudja, csak egy egészen kevés hiányzik, hogy a hang valósággá váljon. Állandóan jelenlévő mozzanat az egész darabban.

És ez még semmi, hiszen Janaèek eszköztára ebben, mint már említettük nem merül ki. Minden regisztert megjárat a hangszerekkel, mind a játékmód, mind a hangmagasság, mind a dinamika tekintetében s ezzel a szélsőséges érzelmi állapotok teljes spektrumát láttatja, többnyire éles kontrasztálással.

Egy példa erre: a negyedik tétel vége felé felcsendülő szelíd Adagio pianissimo után váratlanul fortissimo sforzato furioso következik, ráadásul tremoló és sul ponticello játszva. Még döbbenetesebb, hogy a szerző ismétlést ír elő s a végletesség megismételhetetlennek tetsző csúcsélményét még egyszer lejátszatja a muzsikusokkal. Így igaz: a szerelmi sóvárgást nem enyhíti és nem árnyalja az újbóli megidézés, nem lehet kiélni és kifogyasztani, hogy enyhüljön, s annyira elemi, hogy nem bomlik ki, nem fejlődik, csak bután ismétli önmagát, míg átélője végletesen ki nem merül és bele nem pusztul. A mű negyedik tételének befejezését idézzük.


Vértezze fel tehát magát mindenki, aki e mű mélységéibe lebocsátkozni kíván, mert nagy szükség van a kitartásra. Feltárnivaló bőven akad, hiszen például a vágyott nő apoteózisával egyáltalán nem foglalkoztunk. Figyelmeztetésül csak ennyit: ha a mű hőfokán ég az ember, hogy valóban elkapja a hangokat, hamar porrá lesz. Ha azonban ellenáll és egy lépést hátrál, soha nem tudja elhessegetni magától a gondolatot: lanyhábban élve ugyan hosszabb ideig húzhatja, csak éppen minek. Ismétlés: ezt most a zenéről mondjuk, de mellesleg mindenre igaz. Döntsön tehát mindenki maga, miként Janaèek is tette. Annak pedig, aki követi az úton, bátorságot és szép szerelmi halált.