A fecskék ismét eljöttek a nagy erdők mögül, és újra virágzott a sivatag. A dalnok is megérkezett, de már hangszere nélkül. Furcsa dal volt az övé, a Szultánról szólt, de egy másik Szultánról is, a sivatagról, de egy másik sivatag is része volt, és a homokárnyéka mintha nem csak áldozata, de hőse is lett volna a csatáknak. A dal maga volt a Nagy Háború.
A tükör fényes holdjában magányosfehér macska nézegeti magát, és
nem tudja, hogy e ragyogó fehér folt
s ez arany szemek, miket bent a házban
sose látott, saját magát mutatják.
Ki mondja meg neki, hogy aki látja,
az is alig több mint egy tükör álma?
Mondják, hogy e dallamostestü macskák
- kristályosak vagy hevesvérűek -
csak látszatok, miket egy örök őskép
ad az időnek. Így véli Plotínosz,
maga is árnyék, az Enneaszokban.
Milyen Ádámnak, mily Éden-előtti
kifürkészhetetlen ős-istenségnek
vagyunk tört tükrei, mi emberek?
Borges: Beppo - Somlyó György fordítása
Volt egyszer egy nagy háború, ahol a Szultán legyőzte a sivatag legvérszomjasabb népét, a homokárnyékát. Hívatta udvari dalnokát, és így szólt: - Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és dicsőségemet. Te vagy a legjobb: tudom. Írd meg a dalt, és mindketten halhatatlanok leszünk.
- Köszönöm a kegyet, ó Szultán - mondta a dalnok - Ékesszólásom az angyaloké, dalaim ismeri az egész sivatag. Nem leszek méltatlan a feladathoz. Tudok bánni a szavakkal és a zenével is, amint azt már sokszor bebizonyítottam.
- Ismerlek- szólt a Szultán – kapsz egy esztendőt, és mire újra zöldbe borul az oázis, kész lesz a műved. Olyan dal legyen, hogy ezer évig énekeljék a az öregek és a gyerekek. Busásan megfizetlek, ne félj.
- Királyom, az én legnagyobb fizetségem, a feladat maga - mondta a dalnok, és eltűnt a sivatagban.
Elmúlt egy év, megfordult a Föld, megérkeztek a fecskék, és az oázis partján újra rózsák nyíltak. A dalnok eljött, és gondos szavakkal dicsérte a Szultánt, lantjával és csodálatos képekkel írva le a Nagy Csatát. A Szultán mosolygott. - Tökéletes a műved. Pontosan megénekelted dicsőségem, s a sivatagot. De mégsem történt…. semmi. Fizetséged ez a tükör. Jöjj vissza egy év múlva, hadd halljam újra a dalod.
A dalnok bólintott.
A fecskék ismét eljöttek a nagy erdők mögül, és újra virágzott a sivatag. A dalnok is megérkezett, de már hangszere nélkül. Furcsa dal volt az övé, a Szultánról szólt, de egy másik Szultánról is, a sivatagról, de egy másik sivatag is része volt, és a homokárnyéka mintha nem csak áldozata, de hőse is lett volna a csatáknak. A dal maga volt a Nagy Háború. A Szultán biccentett.
- Az első dalod magasztalt engem és győzelmemet. A mostani pedig megmutatta a tükröt. Jöjj vissza hát, kapsz még egy évet. Ám fizetséged most sem marad el: tessék egy arany maszk.
Újabb év telt el. A dalnok csupaszon érkezett. Térdre borult a Szultán előtt, és néma maradt.
- Mi történt, nem írtad meg a dalt? - kérdezte a Szultán.
- De igen - válaszolta szomorúan a dalnok - Bárcsak száradt volna le a kezem inkább.
- Hát akkor mondd el – kérte a Szultán.
De a dalnok remegve nézett rá: - Félek – szólt, nem merem.
A Szultán a dalnok homlokára tette a kezét. - Halljam!
A dalnok elénekelte a dalt. Egyetlen sor volt.
A sivatag tengerré változott, majd újra megfagyott, csak a dűnék morajlottak az oázis körül, régi harcosok csontjait ropogtatva. A Szultán és a dalnok egymásra nézett. Tudták, hogy amit tudnak, azt nem lenne szabad.
- Láttam a sivatagon túl a tengert, és azon túl is hegyeket, amiket fehér hideg virág borít; láttam városokat, amelyek úgy úsztak az égen, mint szigetek a Nagy Folyamon; láttam sokkezű démonokat és kék angyalokat, mikor apámmal a calcuttai maharadzsa udvarában jártunk – de egyetlen csoda sem volt a versedhez fogható. Sőt, a versedben mindez benne volt.
- Csak néhány szó ez, mit magam sem értek. Homokszemek fogaim között.
- Ezen már ketten osztozunk - suttogta a Szultán – Bűnünk az, hogy megismertünk valamit, ami nem a miénk. Ez a titok nem embernek való.
Együtt indultak el, gyalog a sivatagban. A Szultán és a dalnok. Az álarc s a tükör.
