A mára nemzetközileg is ismert Miskolci Operafesztivál kamaszéveim közepén, 2001-ben robbant be a köztudatba. Szülővárosom kulturális programja nagyjából a szokásos nyári folk-fesztiválokban és a klasszikusan vidéki játékstílusnak mondható kőszínházi előadásokban mutatkozott meg, elvétve egy-egy „hakniszagú” koncerttel tarkítva.
Ekkor lépett közvetve közbe, kamaszkorom egyik depressziójába Hegyi Árpád Jutocsa és Müller Péter Sziámi. Ők érezték meg, hogy igenis van lehetőség ebben a kis városban, és meg akarták mutatni ezt a nagyvilágnak.
Látták, hallották, érezték, tudták, hogy Magyarország első kőszínházában, mely 1997-től 5 játszóhelyen várja a kultúrára szomjazókat, van lehetőség, és elsődleges céljuk az volt, hogy Miskolcot és a térséget, bekapcsolják a nemzetközi kulturális élet vérkeringésébe.
A két bátor látnok közül Hegyi Árpád Jutocsa zenés-rendezőként és igazgatóként mutatkozott be Miskolcon, és az ő munkái kapcsán kedvelte meg a város a komolyzenét, operett-, musical- és operaelőadásait egyre nagyobb rajongótábor követte figyelemmel, a sikerek hírére el kezdett figyelni a szakma is a városra. Bajtársa, Müller Péter Sziámi, a Játékszín akkori művészeti vezetője és az igazgató, kapcsolataikat felhasználva egy szent cél érdekében, mertek nagyot álmodni és 2001-ben létrehozták az Operafesztivált.
Sziámi, akinek már volt gyakorlata a szervezésben, változatosságra és látványosságra törekedett, mely alapkoncepció lett és az óta sem változott.
Az ötlet nem, ám a vezetőség igen. Hegyi Árpád Jutocsa távozása után, Bátor Tamás vette át a fesztiválhajó kapitányságát, melyet rendületlenül és töretlen sikerrel kormányoz. Tavaly több mint 150000 látogató volt kíváncsi a programokra. Az egyetemisták közti közvélemény-kutatás eredménye is igen szívderítő. Miskolcról két dolog jut eszükbe az EDDA és az Operafesztivál.
A fesztivál nem csak komolyzenét kínál: az operákon kívül szimfonikus, kamarazenei és balett előadások, dal- és kórusestek is műsorra kerülnek, sőt még az úgynevezett könnyű műfaj is tiszteletét teszi a fesztiválon. A társművészetek is jelen vannak: képzőművészei kiállításokat, utcafesztiválokat, bor- és fröccsfesztivált, irodalmi esteket rendeznek, a város különböző pontjain pedig, utcai zenészek és táncosok tűnnek fel.
A fesztivál idejére felébredt százéves Csipkerózsika-álmából, kivirult, megtelt élettel, lélegezni kezdett Miskolc.
Mosolygó arcok bámészkodtak a standoknál és kóstolóknál, érdeklődő szemek csillogtak a performance-okat látva és mindenki elégedettnek tűnt, mert két hétre kikapcsolták az agyukból a rögzült alapmodult, miszerint Miskolc = szürke, unalmas, szomorú.
Ez volt a város látványos megelevenedése. De ez csak a felszín.
Szakmailag is bizonyított a fesztivál az elmúlt hét év alatt, hiszen számos kelet- és közép-európai operatársulat, valamint a világ nagy opera- és koncertszínpadainak (a Scala, a Metropolitan és a Bolsoj) ünnepelt sztárjai fogadták el Miskolc meghívását az eseményre. A fesztivál egyben a világ legteljesebb és legfigyelemreméltóbb Bartók-fesztiváljává is vált, ahol évről-évre Bartók összes színpadi művét láthatja a közönség – az éppen legizgalmasabb hazai és külföldi előadásokban, és saját produkció formájában.
A fesztivál állandó védjegye a Bartók +, mely 2001-től az operairodalom krémjét vonultatta fel. Verdi, Puccini, Mozart, Csajkovszkij, Bel canto, Verismo, Párizs és idén a Szlávok.
Minden év tartogat újdonságot, meglepetéseket, évről-évre épül-szépül, fejlődik, akar, igyekszik megtartani nemzetközi elismertségét. Ez az a fajta húzóerő, ami valóban motiválja a vezetőséget, a művészeket, a várost. És a fesztivál már a jövő évnél távolabbra is tekint: 2009-ben a Haydn-évhez kapcsolódva a "Bartók+Bécs", 2010-ben pedig, a "Bartók+Európa" programot tervezi.
Már nem vagyok kamasz, de az élmények rám most is ugyanúgy hatnak, élvezem, hogy Miskolcra már nem lehet szürke iparvárosként hivatkozni, hanem kivívta magának a fesztiválváros rangot, és júniusban elkezd mocorogni valami idebent, hogy haza kell mennem.
