A Szépművészeti Múzeum legújabb bravúrja talán nem ver olyan nagy port, mint az eddigiek, pedig naggyal és merésszel rukkoltak elő - újra. A múzeum történetében először rendeztek fotókiállítást.

A Lélek és Test - Kertésztől Mapplethorpe-ig a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével című tárlaton 90 képíró több mint 220 művében gyönyörködhetünk - ledöbbenve a csodálattól.

Bár a Szépművészetitől mára már megszokott marketingdömpinggel most egy kicsit csínján bántak, és a tárlat címe: Lélek és Test is talán túl általános, de mindenképp óriási gesztus, hogy az ország egyik legjelentősebb múzeuma rendez egy ilyen nagy kaliberű fotókiállítást, erősítve ezzel a fotográfia hazai presztízsét. Pedig ez Magyarországon az utóbbi időkben kiment a divatból.

Na, nem a fotózás, mert a digitális fényképezés megjelenésével mindenki folyton kattintgat, hanem a fotóművészet, a fotóművészek méltatása. A Szépművészeti a Lélek és Test - tel a fotográfiát egyértelműen, minden kétséget kizáróan, a hagyományos képzőművészet műfajai közé emeli. Pedig itthon sem volt mindig szükség a bizonygatásra: André Kertész, Brassai Halász Gyula, Moholy-Nagy László, Robert Capa (Friedmann Endre Ernő) és Martin Munkácsi nélkül elképzelhetetlen az egyetemes fotótörténet, tőlünk nyugatabbra ma már milliókat adnak egy-egy alkotásukért, sőt külföldön - ha szóba kerül a magyar képzőművészet - valószínűleg elsőként az ő nevük, alkotásuk „ugrik be”.

A Szépművészeti a Lélek és Test kiállításával, nemcsak a nagyközönség, hanem a kultúrpolitika figyelmét is szeretné a fotóművészetre fókuszálni. A Magyar Fotográfiai Múzeum finanszírozási helyzete, abszolút tükrözi a fotóművészet itthoni hivatalos megbecsültségét: évi hat millió forintot kapnak működésre, és ugyanannyit vásárlásra. Ez huszad-harmincad része (!!!) annak, amivel akkor gazdálkodhatnának, ha hagyományos képzőművészeti műfajokkal, műtárgyakkal foglalkoznának. Miért????

Pedig ez a kiállítás is elsősorban a Magyar Fotográfiai Múzeum anyagára épül (a fotók fele érkezett innen), de a New York-i Modern Művészetek Múzeumából, a párizsi Pompidou Központból, a kölni Ludwig Múzeumból és a George Eastman House-ból - a világ legrégebbi fotográfiai múzeumából -is kölcsönöztek.

A családok mindennapjaiban megjelenő digitális fényképezéssel úgy tűnik a fotográfia egy határkőhöz érkezett - valószínűleg ez is inspirálta a kiállítás megrendezését – lezárult egy korszak, most már összegezhetünk, végignézhetjük, megvizsgálhatjuk mi is történt eddig.

A Lélek és Test szakított a hagyománnyal: nem kronologikus, vagy monografikus sorrendbe szedte képeit, hanem tematikus kiállítást szerkesztettek. Hat tematikus csoport emberábrázolásán keresztül követhetjük nyomon a fotózás esztétikai és technikai fejlődését az 1880-as évektől napjainkig.

A „Test maga” – az egyik legütősebb válogatás szerintem, címe magáért beszél. A testábrázolás sokszor nagyon is erőteljes változásait követhetjük a fotókon, melyekben természetesen egyértelműen tükröződnek a társadalmi állapotok, kritikák, viszonyrendszerek, szokások is.

A tematikus csoportosításnak köszönhetően, egymás mellé kerülhetett régi és új.

Három aspektusból figyelhetjük meg például az örök témát, Ádámot és Évát: Rónai Dénes bűnbe eső párja a tízes évek ízlését mutatja, Balla Demeter (1984) aszott, fonnyadt, lógó hasú öregemberei megdöbbentenek, és Hamarits Zsolt 2004-ben készült alkotásain, már nem egy fotón látjuk a bibliai párt, hanem két különállón, melyeken Évát egy Barbi baba, Ádámot pedig Ken testesíti meg.

Munkácsi Márton harmincas években készült két fotóját is ebben a blokkban találjuk, a Nő szalmakalappal egy ülő hölgyet ábrázol, ráadásul hátulról, mégis a karja és a combja közötti párhuzam feszessége elképesztő dinamizmust sejtet, míg a Strandon c. műtárgyon egy magabiztos, izmos nő lépked, de a homokban kitaposott nyomokból szinte süt a nyüzsgés. Munkácsi számomra ugyanolyan modern, mint Robert Mapplethorpe: Ken, Lídia és Tyler című alkotása 1985-ből, amelyeken a szinte már-már tökéletesig fejlesztett testeket, majdhogynem izomkötegekként, fej nélkül ábrázolja… Egy nő és két férfi, két fehér, egy fekete.

A Számkivetve blokkban kaptak helyet a társadalom perifériáján dekkolók, a klosárok, a kurvák, a tényfeltáró fotográfiák. Mintha téren és időn kívül lennénk, a szegénység és a kiszolgáltatottság nyomora betölti az egész világot, az idők kezdetétől a végtelenségéig. Robert Capa nyomortanyán készült alkotásán a menekültek kísértetiesen hasonlítanak Kálmán Kata ’31-es kenyérevő gyerekeire, akik Lewis Hine krumpliszedőire rímelnek ’12-ből, de ugyanolyan számkivetettek Féner Tamás késelős cigányai Kiskunmajsán ’72-ben, mint Brassai klosárjai ’35-ben Franciaországban, és Bresson prostijai Mexikóból ’34-ből, és a földmunkások mezítlábjai ugyanolyanok ’64-ben Paraguay-ban, mint ’31-ben Magyarországon.

Az Én-képek részben a portrékra csodálkozhatunk rá - önarcképek, pályatársak, művészeti céllal készült fotográfiák uralják a falakat. Brassai ópiumszívóként ábrázolja önmagát, selyem köntösben, selyem párnák között, míg André Kertész önarcképe csak egy árnyék, Robert Capa pedig Steinbeck-kel látható: egy tükör elé ültette az Édentől keletre alkotóját, ő maga pedig az író mögött, állva hajol a fényképezőgépre.

A fotóművészeken kívül a Szépművészeti falain sorakoznak más művészeti területek kiválóságai is: Cartier-Bresson Beckettet fotózta, Pécsi József Kosztolányit, Irving Penn Picassot, Arnold Newman Sztravinszkijt. Az egész kép egy hatalmas, kihajtott, fekete zongorafedél, csak a bal alsó kis sarokban látható a nagy zeneszerző szemüveges, szigorú arca.

De a kisemberek portréi is sokat elárulnak: a századelőn Cunningham apját egy farakáson ülve örökítette meg, és Brassai Bizsuja is sokat sejtet ’32-ből.

Az Egyedül rész magányának ábrázolására csak a legkiválóbb fotográfusok képesek, Henri Cartier-Bresson szerint, ők is csak a „döntő pillanatnak” nevezett kegyelmi állapotban.

Robert Mapplethorpe 1988-ban készült művén egy halálfejes sétabottal a kezében fotózta saját magát, ekkor a zseni már tisztában volt vele, hogy betegsége visszafordíthatatlan. Mapplethorpe huszonhat évesen kezdett fényképezni, és csak tizenhét év adatott neki fotóművészként, mégis kikerülhetetlen alakja a fotótörténetnek. Tökéletes technikai precizitás jellemzi műtárgyait.

A magányt az Együtt-lét követi. Szívesen írnám, hogy ez a tematikus egység feloldja az egyedüllét szorongását, de - elsőre talán furcsának tűnik - az Együtt-lét is feldolgozza a halált.

Szőllősi Kálmán megrázó alkotása az Utolsó út előtt, két nőt ábrázol, mindkettő súlyos terhet cipel, egyikük kis koporsót a vállán, másikuk a hozzá tartozó fakeresztet, melynek felirata: Kolompár Piroska élt 2 és ½ évet. Együtt vagyunk a síron innen, a síron túl, és az odavezető úton.

Munkácsi Márton Néger fiúk a Tanganyika-tó partján c. alkotásának dinamizmusa, kitörő vidámsága azon kívül, hogy felszabadító örömmel bír, az egész fotótörténet sorsát is meghatározta. Cartier-Bresson huszonkét évesen látta meg Munkácsi fényképét, amiről így mesélt visszaemlékezésében Munkácsi lányának: „1931-ben vagy 1932-ben történt, hogy láttam apád egy képét három fekete gyerekről, akik belefutnak a tengerbe. Meg kell mondanom, hogy ez volt az a kép, ami szikraként tüzet gyújtott bennem. Hirtelen ráébredtem, hogy a fényképezés meg tudja ragadni a pillanatban az örökkévalóságot. Ez volt az egyetlen kép, ami befolyásolt.”

A Lélek és Test kiállítás hatodik tematikus egységében a Pusztítás démonában kapott helyet a tárlat egyik legismertebb alkotása: Robert Capa A milicista halála. Capa 1936-ban haditudósítóként készítette ezt a fényképét a spanyol polgárháborúban. Capa a barátnőjével Gerda Taróval érkezett Spanyolországba és mindketten a háború borzalmait fotózták. 1938-ban Amerikában meg is jelent egy közös könyvük, de ezt Gerda már nem élte meg, előző évben Madrid mellett egy tank halálra gázolta.


Háborús borzalmak, halál, kegyetlenség, vér.

A New-York –i ikertornyok összeomlása, terepasztalon megrendezett mű-merénylet dokumentáció, csadorba öltözött nők nagy fekete pisztollyal gyakorlatoznak Teherán közelében, és persze 1956, Magyarország, Budapest, Köztársaság tér – egy olasz fotóriporterrel.

Az egyik legmegrázóbb alkotás Mario de Biasi felvétele, Tóth József ÁVH - százados lincselése. Vasrúddal verik a lábánál felakasztott tisztet, akinek vérbe borult testét kíváncsian figyeli a tömeg.

Elhagyom a Lélek és Testet, lebandukolok a Szépművészeti lépcsőjén, tele van a szívem, a fejem, miközben átvágok a Hősök terén, ahol vadul kattintgatnak a kínai, japán, német turisták látszólag vidáman fotózzák egymást Árpád vezérünk és hat társa immáron zöld szobra előtt. Susan Sontag írta: „Az utóbbi időben a fényképezés majdnem olyan elterjedt szórakozássá vált, mint a szex vagy a tánc, ami azt jelenti, hogy a fotózást […] a legtöbben nem művészet gyanánt űzik. Jobbára társadalmi rítus ez, védekezés a szorongás ellen…” Hát inkább bemennének a turisták is a Szépművészetibe, azt hiszem, az jóval hatásosabb szorongás ellen.