Ez a POSZT, és posztolni jó, még a nyolcadik évben is. Főleg, ha egy jól irányzott, bár gyanútlan délutáni pillanatban az ember magával a játékkal találkozik össze. Nem a Király utca lassan, kényelmesen hömpölygő fősodrában, hanem néhány méterrel arrébb, ahol kicsit koszlottabb az utcakép, ahol szürkébbek a házak, ahol rettenetes a forgalom, és a Kossuth téren még építkeznek is: az Irgalmasok utcájában.

Az ember nem élhet irgalom nélkül, mondja Dosztojevszkij. Nyilván valami egészen másra gondol - és mégis. Ahogy az úttesten a Bóbita-ritmusra átmasírozó maszkosok ágálása megállítja a járókelőket meg a sárga sisakos építőmunkásokat (mosolyog rájuk, int nekik a buszsofőr is), ahogy a hétköznapot visszatükröző, bezárt és közönyös arcok kinyílnak, ahogy elindul és továbbhullámzik a nevetés, abban igenis az van: irgalom. Megirgalmaz nekünk,fölszabadít minket a játék. Ez a POSZT-off Raiffeisen Utcaszínháza, pont a nevezett bank bejáratánál. A fellépő társulat pedig az UTCA-SzAK, amely egy tavaly nyári commedia dell' arte-tréning sikere nyomán, Simon Balázs rendező vezetésével jött létre. Az együttesnek most is vannak a commedia dell' arte hazáját, Itáliát képviselő tagjai.

A közönség direkt bevonása, az interakció a kőszínházban többnyire nem hoz több eredményt a fura - ha nem éppen kínos - helyzetet túlélni segítő nevetgélésnél, viszont csodát tesz az utcán (az aszfaltszínházban). Valaki a maszkos játékosok közül direkt rád nevet, és te visszanevetsz. Vagy üdvözlésképpen megérint, kezet fog veled. Erőszakról szó sincs, a részvételről a közönség dönt: vagy megáll, vagy nem. A szemünk láttára "szentelődik föl" az a bizonyos üres tér a hirtelen tényleg virágot termő aszfalton, ahol ez a teliszájú, jóízű, improvizációra és mozgásra, meg az aszfaltszínészek keze ügyében mindig készenlétben álló (könnyű szövésű, hordozható) kanavász-gyűjteményre épülő színház megszületik. A délutáni utcazajban történetnek annyi pont elég, hogy a hét vezérnek mondjuk mocsáron kell átgázolnia: "cup-cup". Tessék jó nagyokat lépni.

***

Két nap - az négy versenyelőadás, és a találomra beikszelt (nem reprezentatív) minta is világosan megmutatja, hogy az idei válogató, Kukorelly Endre mit tartott a legfontosabbnak, amikor a POSZT-versenyprogramot összeállította. Négyből három kortárs szövegre épül, sőt, ha meggondoljuk, a negyedik (a debreceni Úri muri) is kortárs szöveg - legalábbis, ami létrejöttének körülményeit illeti.

De először az Asztalizene, a Radnóti Színházból. Még előbb találkozás a szerzővel, Térey Jánossal az "Alkotói beszélgetések" című off-sorozatban, a Leöwey gimnázium diákjai között. Térey olyan, mint egy földre szállt angyal, aki pontosan tudja, milyen Buda fölött az ég. (Vö! üvegbura) De azt - talán mert alapjában véve alanyi költő - ő se képes megfejteni, hogy vajon miért éppen az Asztalizene-jegyek voltak a legkelendőbbek a POSZT-kínálatban, és momentán nem is akad senki, aki megmondaná neki. A suttogó tippek szerint azért, mert játszik benne Csányi Sándor, Nagy Ervin, esetleg Kovács Patrícia. (Filmcsillagok mind.)

"A fogyasztás ötcsillagos templomába kínálok bepillantást", mondja a szerző, már a színlapon. Budán vagyunk tehát, a dizájn-díjas White Box étteremben (dehogy Budán, dehogy az étteremben: mindig csakis a színpadon meg a nézőtéren), ahol a mai magyar felső középosztály (művészhajlamú, értelmiségi, kultúrafogyasztó, világjáró) harmincas tagjai múlatják-mulatják az idejüket, vagyis az életet. Nekik se könnyű. (Tényleg.) Akkor se, ha úgy tekintenek le az augusztusi viharban kétségbeesetten rohangáló pestiekre, mint ijedt, eszeveszetten szétfutó hangyabolyra. Olümposzi istenek, akik még unalmukban sem törődnek velünk - mégis befolyásolják az életünket. Ők is, mi is kirakatban - közöttünk láthatatlan, de áthatolhatatlan, kemény, hűvösen csillogó üveg. Ilyen az előadás is. Hűvös, csillogó üveg - az üvegfúvás izzásával és forróságával a mélyben. (És mi van, ha pont ők, a budaiak ülnek a nézőtéren? Pesten,a Nagymező utcában.)

A White Boxról talán nemcsak a kiállítótérre asszociálhatunk - amelyben ezúttal szép és gazdag emberpéldányok viaszbáb-gyűjteménye látható ("Tavaly mindenki meghalt") -, hanem a társalgási darabok klasszikus bemutatóhelyére, a (fekete) dobozszínpadra is. Csak most az a bizonyos láthatatlan "negyedik fal" sem hiányzik: a helyén a metaforikus üveg, üveg, üveg. Ráadásul a White Box belül, a külcsín alatt "fekete doboz"-ként működik: minden adatot megőriz, amelyek alapján megállapíthatók a bekövetkezett katasztrófa okai. Bár itt nagy katasztrófáról egyelőre szó sincs: siker, pénz, csillogás - férj, feleség, szerető; vágyakozás, válás, megcsalatás. Gyerek vagy karrier, az itt a kérdés. Folytonos menekülés - a leselkedő magány elől. (Az Olümposz tövében helyet foglaló, a csúcsról nem is nagyon látható, pedig felkészült operakritikusnak már szinte a nyakában liheg. Henrik szerepében: Schneider Zoltán.)

Külön ki kellene térni a Radnóti Színház megrendelésére készült, gyakorlati okokból erősen megkurtított, viszont tökéletesen megformált verses szövegre, amely - akkor sincs rá jobb szó - finoman elemeli, megemeli a színpadi beszédet. A színészek vérbeli eleganciával bánnak vele. A színház elszáll - ilyen a természete -, a könyv megmarad: Asztalizene, Magvető, friss kiadás. A borítón látható fotót Kovalik Balázs készítette. Térey János számára a pécsi Leöwey gimnáziumban derül ki, hogy azok ott a képen nem színes marcipánfigurák - bár neki ez a marcipánügy mindig is gyanús volt -, hanem egymásba kapaszkodó só- és borstartók (-szórók), masszív kis kerámiák. De illik-e kiejteni az eleve alanyi költő szájába való kaviáros fügesaláta, marinált lazac és bélszín-capriccio társaságában olyasmit, hogy "sava-borsa"?

Mintha valami megmagyarázhatatlan okból éppen ez - a sava-borsa - hiányozna az előadásból, pedig igazi virtuózok kamaramuzsikálnak benne. (És egyáltalán nem azért, mert az áttetsző üvegtányérokban, poharakban "valójában" nincsen semmi. A szavakat ízlelgetjük, forgatjuk a szánkban: ...kaviáros fügesaláta... Működik a képzelet, működik a játék, működik a színház.)

Most az Asztalizene a Radnóti legsikeresebb szériája. (Jelmez: Remete Krisztina, díszlet: Bagossy Levente, dramaturg: Kovács Krisztina, rendező: Bagossy László.) Ahogy Bálint András igazgató a POSZT szakmai beszélgetésén mondta: "Tessék belegondolni, hogy ez egy kortárs szerző versmértékben írt drámája - és nézik."

(Egy pécsi gimnazistalány a beszélgetés végén, előadás előtt még megkérdezi, hogy lehet-e tudni, valójában melyik pasi Delfin - az Operaház leszállóágban lévő magánénekesnője, szoprán - születendő gyerekének apja. Térey János azt mondja, hogy fogalma sincs róla. De nemrég Kovács Patrícia azzal állt elő, hogy se nem az étterem-tulajdonos, se nem a baleseti sebész, se nem a kritikus, hanem - Dávid. Ő nem jelenik meg az előadásban, csak telefonál egyet Delfinnek. Legyen akkor Dávid.)

***

Az idei POSZT különös - vagy nagyon is életszerű - tapasztalata, hogy a színpadi és a nézőtéri valóság közé gyakran beékelődik egy harmadik: a film vagy az elektronikus média. (De hát ma nem az tűnik a legvalóbb valónak, ami a televízióban megmutatkozik? A valóság maga talán nem is létezik. A világ különben is csak olvasat.) Megrázó élmény a minden ízében átgondolt, artisztikus Asztalizene után belekerülni a kaposvári Szabadaz Á! (műfaját tekintve zenés hátrarc, filmszínházmuzsika) egyre kaotikusabbá váló; bocsánat, de virgonc és parttalan dilettánsokat idéző világába. (Mintha a híres-szép sokszereplős kaposvári színpadképek paródiáját látnánk.)

Az előadás - írta, rendezte Réthly Attila - túl sok terhet vesz magára: egyfelől arra vállalkozik, hogy szembesíti a mai negyveneseket rendszerváltó ifjúságukkal; másfelől a mai húszévesekkel is megértet valamit abból, hogy milyen volt az élet a vasfüggöny mögött (csak az előadásban a román diktátor felesége, Elena szerepére fölkért álom-primadonna kedvéért: ez a vasfüggöny nem a tűzvédelmi színházi, ez egy másik). Másképpen: Réthly Attila azt kérdezi, mire mentünk a szabadságunkkal. A válasza érthető, lehangoló és egyszerű: nem sokra.

És most következnek a fogalmazás és rögzítés nehézségei. Egyáltalán: mit érdemes ebből rögzíteni? (A befektetett munkát mindenképpen tisztelni kell, és az előadásban láthatóan sok munka van.)

(1) A színpadi fikció szerint egy negyvenes filmrendező a fejébe veszi, hogy számot vet önmagával meg az elmúlt húsz évvel: saját, személyes emlékeivel hitelesített "történelmi játékfilmet" forgat. Ezzel aztán nem mellékesen megvalósítja az álmait is. Pontosabban megküzd a démonaival: kimondja, megérti és megsemmisíti valamennyit.

(2) A filmet - benne egykori önmagát - mai húszévesekkel játszatja el. A színházi közönség a filmforgatásba megy bele: akiknek a földszintre szól a jegyük, le se ülhetnek azonnal, a terembe lépve NDK-s határsértőkké változnak; pontosabban ők az NDK-s határsértőket játszó statisztéria. (A pécsi kamaraszínház emeleti széksoraiból enyhe kajánsággal nézzük őket.) Izgalmas probléma lehetne, ha a társulat - Réthly Attila - kibontaná, hogy miképpen ragadható meg a múlt; megragadható-e egyáltalán. Hogy a játékfilm - a művészet - alkalmas terepe-e a "megragadásnak". Hogy miképpen működik az emlékezet. (Elvégre ma már elfogadott nézet, hogy a történelem is - csak olvasat. Reviczky Gyula már régen megmondta, hogy a világ meg - csak hangulat.)

Réthly Attila ezt a többszintű masinériát sajnos, valami okból nem képes működtetni, egyben tartani. Közben gyakran megszólal a magasban elhelyezett élő zenekar: a korfestő slágerek itt is kellőképpen hatnak. (Zsótér Sándor tud szépen beszélni arról, hogy a lélek milyen ócskán működik - és hogy tulajdonképpen jól van ez így: a legócskább, viszont jól ismert dallamok azonnal és menetrendszerűen kibuggyantják belőlünk az érzelmeket.)

És valószínűleg ez a hatásmechanizmus dolgozik akkor is, amikor a kétórás káosz végén az ember mégis képes "megbocsátani". A sárga Trabantban, lenge lányok társaságában megidézett szellem-apa először sehogy nem akarja elhinni, hogy ma már igenis "Szabadaz Á". Aztán csak annyit kérdez filmrendező fiától, hogy "boldog vagy?". Aztán a rendező hátrafordul, és tőlünk,a közönségtől is ugyanezt kérdezi. Ócska, ócska, ócska. Nem? De a fene vigye el, működik.

***

Aztán történik valami, amiről nem lehet beszélni. (Állítólag arról hallgatni kell úgyis.) Fényes nappal beköltözünk a POSZT alkalmából a józsefvárosi Bárka-konténerből a Király utcai volt zálogházba áthelyezett Frankenstein-terv rafináltan egyszerű tükörrendszert működtető, totális világába. Kierkegaard látszólag pofonegyszerű, mégis végtelenül mély - és sokat idézett - gondolata szerint az életet csak előrefelé (előre nézve) lehet élni, de csak visszafelé lehet megérteni. Hogy végül megértünk-e valamit, nem tudom. De hogy a bő két óra után gazdagabban, pőrébben - és valahogy boldogabban - távozunk, az biztos.

A felszínen kirajzolódó keretek koordinátái tulajdonképpen könnyen megadhatók. A lepattant (volt) zálogházban éldegél, tengődik - létezés-szakmában utazik - Árgyelán meg a felesége: Derzsi János és Monori Lili. A feleség "öregeket etet". Itt lakik még Magdi, jugoszláviai menekült, útlevél nélkül: Wéber Kata. (Eleinte nehéz összepasszítani: az lehetetlen, hogy ez a fiúsan szögletes és éterien, harmatosan szép, az időt tucatnyi órával folyton ki- és visszazökkentő teremtmény azonos az Asztalizene válófélben lévő, decens ügyvédnőjével.) A zálogházat casting céljából kibéreli az EU-szöveget daráló, tudatos és dermesztően derűs filmrendező: Rába Roland. Bűbájos, tágra nyílt szemű - és szájú - operatőr-hallgató segít neki: a színiegyetemista Stork Natasa. (Ez a kettős is elmondhatatlanul gazdag: egészen finom ön/iróniával mutatja föl, leplezi le a "filmes szakmát" valószínűleg jellemző közlekedési módokat, viszonyokat.) A gombnyomásra sírni-nevetni képes idősebb statisztákat nézni is furcsa élmény (mi az, hogy színészet?), aztán belenéz a kamerába egy tizenhét éves dacos, hallgatag fiú: Frecska Rudolf. Amikor megszületett, kezében kés volt. (Azt mondják, ez költemény.)

És működni kezd a masinéria. Végzetes kapcsolatok rajzolódnak ki, de az elzálogosított, soha ki nem váltott sorsok mégis magukra zárulnak.

Az "üvegszemű bácsi", Derzsi János lánya meghal, az üvegszemű bácsi szakszerű precizitással összetör két széket. A temetkezési vállalkozóval folytatott - szintén precíz és szakszerű - beszélgetés az elidegenedés néven összefoglalható hóbelevanc lényegét mutatja meg. És Monori Lili milyen vérfagyasztó huncutsággal magyarázza, hogy "tudod, az üvegszemű bácsi". Színészete halálosan pontos, halálosan életes - és valószínűleg elemezhetetlen.

Végül a krimiszálat kezében tartó fekete Párka, Spolarics Andrea egyszerűen bejelenti, hogy "még elénekelünk egy dalt". Úgyhogy van korfestő ócska sláger itt is (közben is). De a finálé mindent visz. Egykedvűen, szinte dallam nélkül: "I can get no..." Nincs irgalom, fikarcnyi sem. Az a legszörnyetegebb az egészben, hogy az ember a végén azt érzi: dehogy nincsen. (Írta: Mundruczó Kornél és Bíró Yvette, rendezte: Mundruczó Kornél.)

***

Ezek után nincs brutálisabb élmény, mint beülni egy hatalmas Vidnyánszky-előadásra. Móricz, Úri muri (saját regényadaptáció), Debrecenből. A részleteiben valóságos (lásd! az illatos kolbász, amelyről egy-egy néző is megemlékezik a szünetben: "amikor előkapta, folyt a nyálam"), egészében stilizált világ szó szerint magasba emelt központi szimbóluma ezúttal egy téglapirosban játszó (hinta)ló: a Berettyó fölött, a hídon. Egyáltalán: két világ határán. Ég és föld, állati lét és emberi lét, vágyakozás és kötelesség, száguldás és maradás között. (A Veszedelmes viszonyokban hasonló pozícióhoz egy meggypiros ágy jutott. Az ágy az Úri muriban - lehúz, altat, befed - mozdítható fűtakaróvá egyszerűsödik.)

Külön szép játék figyelemmel kísérni, hogy a (hinta)ló lábainak észrevétlen elmozdításával hogyan alakul át és törik szét végül a hátrarúgó láb meg a hát (nyereg) vonala-íve által kirajzoló lángoló szív. Aztán lehanyatlik a ló is: fölötte a hídon a halott Szakhmáry, egymás délibábjai.

Sok ilyen szépség van az előadásban - és mégis. Ha Úri muri, akkor inkább az Asztalizene (Kukorelly Endre vonta meg a párhuzamot), bár még az se állítható teljes biztonsággal, hogy az Asztalizenében föltűnő férfiak kevésbé "macsók" lennének. Mindenesetre finomabban csinálják. Mert mintagazdaság ide, magyar ugar oda, ez a legidegesítőbb a debreceni Úri muriban. Az a hihetetlenül nagyra nőtt, kizárólagos birtoklásra törő, a kunderai értelemben szentimentális - hisztérikusan érezni és szenvedni vágyó -, önmagával együtt a környezetét is szétmarcangoló férfiegó. (Talán az a sok Virginia Woolf az oka.) Akkor is idegesítő ez a határtalan férfikínlódás, ha a Szakhmáry Zoltánt játszó Trill Zsolt személyisége és színészete a maga nemében szintén csoda. A minden értelemben ragyogó Tenki Réka arcáról - a rafináltan egyszerű Rozika szerepében - az első felvonásban nem hervad le az üdvözült, odaadó, üres mosoly. A második felvonásban lehervadó mosoly helyét beragyogja az értelem, átveszi a tapasztalat. Ehhez a különös-telt orgánumhoz az üdvözült odaadás egyáltalán nem is illik.

(A gülleni kórus az öreg hölgy látogatására készül, és ebben a pillanatban a pécsi éjszakában megkondult egy harang valahol.)