Nemrég jelent meg Lanczkor Gábor Vissza Londonba című kötete, melynek verseit a National Galleryben és a Tate Modernben látható képek ihlették. A Faludy- és Gérecz Attila-díjas költővel a képek és a költészet hatalmáról beszélgettünk.
Igen, meglehet. A kötet versei óhatatlanul szuggerálják, hogy klasszikus értelemben vett képleíró versekként olvassák őket, de szándékom szerint ciklusonként nézve kevéssé szólnak magukról a konkrét műalkotásokról; sokkal inkább szólnának a versbeszélő és az adott műalkotás távolsága által előhívott fizikai erőtérről ott a galéria terében és a beszélő érzelmi életében, illetve ezek egymásra kopírozódásáról. Hogy egyszerűbben és radikálisabban fogalmazzak: a londoni műtárgyak egymás mellé rendezett hálóját bizonyos értelemben „törlendő segédegyenesek” hálójának tekintettem, melyre felépíthettem a mondanivalómat. Szó volt a Kalligramnál arról is, hogy esetleg reprókkal jelenne meg a könyv, de aztán a szerkesztőmmel, Mészáros Sándorral elvetettük az ötletet, nagyrészt épp emiatt. A bloggal gondoltam megtalálni egy átmeneti megoldást, a versek a könyvben és a képek a monitoron, egymástól jól elszeparálva, ugyanakkor vizuálisan is jól lekövethetően reprezentálva a festményt vagy a szobrot, amelyre az adott verscím utal.
2005 és 2008 között három verseskönyved jelent meg. Nem tartasz attól, hogy ez a tempó feldolgozhatatlanná teszi az eddigi munkáidat?
Hát, ezzel nem foglalkozom, vagyis ezen nem gondolkoztam eddig. Lehet mondani, hogy sokat írok, illetve az első kötetem megjelenése után elkezdtem sokat írni. S ha már megírtam ezeket a verseket, illetve könyveket, éltem a megjelentetésük lehetőségével.
Már egész fiatalon beutaztad Európád, legutóbbi könyvedet londoni galériák ihlették. Miben különbözik a te korosztályod életmódban, attitűdben a nálad idősebb korosztályhoz tartozó költők életvitelétől?
Az én generációm, vagy inkább mondom azt, hogy én, aki a rendszerváltáskor még alsós általános iskolás voltam, igazából el sem tudom képzelni, milyen lehet az, hogy amikor mondjuk Olaszországba akarok utazni és a pénzem is megvan rá, nem mehetek, mert nem engednek ki az országból. Mondják, hogy a mai fiatal írók kevéssé reflektálnak általános erkölcsi problémákra, s ez biztosan igaz is. Példaként hadd mondjam azt, ha mondjuk egy köztiszteletben álló valakiről kiderült, hogy a múlt rendszerben besúgó volt, s hogy ezért tudták beszervezni meg amazért, akkor amellett, hogy a probléma morális súlyát mondjuk, hogy valamennyire átéreztem, a saját életemet tekintve semmilyen levonható tanulsággal nem szolgált az eset. Az én generációm szellemi eszmélkedése már nem diktatúrában történt, s ez már önmagában elég nagy különbség az idősebbekhez képest.
Szinte minden költő heroikusan próbál menekülni a nettó költészetből, drámát ír, prózával foglalkozik, valahogy mindenkinek van valami kiegészítő tevékenysége. Nálad kialakulóban van valami „pótcselekvés”?
Prózát és drámát nem írok, de szeptemberben kezdtem meg posztgraduális tanulmányaimat, ami ugye nem kevés kötelezettséggel is jár; azt hiszem, ez nyugodtan nevezhető a költészettel szembeni „pótcselekvés”-nek.
27 éves vagy, és már több díjat is kaptál. A szakmai elismerések kompenzálni tudják valamennyire azt, hogy a líra olvasóközönsége zavarba ejtően alacsony?
Nem, de nem is feladatuk, hogy kompenzálják, illetve számomra e téren nincs semmiféle kompenzálnivaló. Márai ír arról, hogy a harmincas években már nem látta az olvasói arcát, noha neki azért akadt számos – nos, a barátokén túl én sem látom az olvasóim arcát, így aztán teljesen hidegen hagy, hogy vannak-e ilyen lények egyáltalán. Szeretek verset írni, szeretek könyvet összerakni, ami aztán hogyha eljut akár csak egy pár emberhez, külön öröm, és ezt most tényleg nem cinikusan mondtam.
A második könyved megjelenésére nem tudtál várni, ahogy a blogodban írod „nem tudtál volna vele egy szobában élni”. Miért? Honnan ez a türelmetlenség, hisz jó ütemben jelentek meg a könyveid, és még csak 27 éves vagy…
Amikor tavaly februárban kiderült, hogy a Daloskönyv csak jókora késéssel tudna megjelenni, épp nyakig voltam a Vissza Londonba kötet készülő verseiben, amelyeknek akkor az elején számomra óriási személyes tétje volt, de ebbe most nem mennék mélyebben bele. Szóval valóban úgy éreztem, hogy így én ezzel a másik kézirattal már nem tudok együtt élni. Ott és akkor brutális volt belegondolnom, hogy az ötvenes években szerzőket tíz évekig nem engedtek könyvhöz jutni.
A második könyved, a Fehér Daloskönyv fenn van a neten is. A könyvkiadók sziszegve adnak ki verseskönyveket, fel vagy készülve arra, hogy a líra átkerül az online univerzumba?
Hogy folytassam az előző kérdésedre adott válaszomat is, régóta szerettem volna egy honlapot, s amikor jött ez a késés a könyvvel, szinte magától adódott az ötlet, hogy legyen a honlap maga a Fehér Daloskönyv, egy testetlen könyv, ami még a kötet koncepciójához is passzolt. Ebben az időben Londonban éltem, ahol a napi olvasnivalóm 90 százalékához a laptopom monitorján jutottam hozzá. Amikor kész lett a honlap és körbeküldtem a linket, kiderült, hogy mindenki lelkesen vagy kevésbé lelkesen nyomtatja a szöveget, tehát a testetlen könyv koncepciója már a kezdetek kezdetén gellert kapott. A Daloskönyv aztán könyv alakban is megjelent a múlt év végén, s akkor én ezt a kudarc beismerésének is tekintettem. Tehát a kérdés itt szerintem nem az, hogy én fel vagyok-e készülve, hogy a líra átkerül az online univerzumba, hanem hogy az a pár olvasó fel van-e készülve; erre pedig tapasztalataim szerint a válasz határozott nem.
A Vissza Londonba erősen kötődik a képleíró hagyományhoz. Honnan ez az erős vonzódás a képzőművészethez? Esetleg voltak festő ambícióid?
Hogy honnan a vonzódás, azt nem tudom. Mindenesetre festmények sokkal mélyebben meg tudnak érinteni, mint bármiféle irodalom. Képzőművészi ambícióim is voltak, de még gimnazista koromban háttérbe szorultak a költészet miatt. Most mintha előtörnének újra… persze festésről szó sincs, de abban a majdnem kötetnyi versciklusban, amin most a London-könyv után dolgozom, van egy erős land artos- koncept artos szál, amelyen egy fotográfus barátommal együtt dolgozunk.
Alig vannak kortárs képekhez kötődő versek a Vissza Londonba-kötetben. Miért?
Vannak azért. Főleg ahhoz képest, hogy mondjuk az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus egy Van Gogh-képet leszámítva teljesen kimaradt. Nagyon szeretem a huszadik század második felének képzőművészetét, de legalább ugyanennyire szeretem a reneszánszot és a barokkot is. S míg az ötven év, ez a kettő együtt mondjuk három évszázad, így aztán nem akartam, hogy épp a kortárs művészet legyen felülreprezentálva a könyvben. Goya és Caravaggio felül vannak reprezentálva, ezt készséggel elismerem.
Hogy kell elképzelnünk a Vissza Londonba alkotói folyamatát. A versek a kiállítóterekben születtek? Reprókat is nézegettél otthon?
A tizenegy hónapból, ami a könyv alcímében szerepel, s amennyi idő alatt valóban megszületett a kötet, négyet töltöttem Londonban. Ez alatt a négy hónap alatt aztán tényleg nem volt olyan hét, hogy három vagy négy délutánt ne töltöttem volna a National Galleryben és/vagy a Tate Modernben. Amellett, hogy intenzíven írtam a verseket, legalább ilyen intenzíven törtem a fejem a kötet egészének koncepcióján, ami nagyjából aztán meg is volt az egyes képekre vonatkozó jegyzetekkel együtt, amikor elutaztam Angliából. A kötet nagyobbik fele tehát nem a galériák közelében született, de a fikció végig megmaradt: tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben.
