Az ember csettint, aztán ingatja a fejét, aztán dobol a lábával, aztán valamennyire kétségbeesik. Lehet-e a lopás szót a régi, gonosz, pejoratív értelmében használni David Bowie óta? Egy barátom jut eszembe, neki volt emblematikus mondata: az epigon másol - a zseni lop. A válasz pedig nagyon egyszerű a kérdésre. Tehát hogyan tetszhet az, ami nyilvánvalóan lopás. Hát úgy. Ahogy van.
Ráadásul, és ez a csoda: a feltáró munka (nevezhetjük könyvtárazásnak is) során nem apadt kétségbeejtően a rajongótáboruk (a legrosszabb időkben is megmaradt a négy-ötmilliós szinten), a 2004-es American Idiot pedig egyenesen háromszor annyi, tizenötmillió példányban fogyott, mint az azt megelőző Warning.
Az American Idiotnál érdemes megállnunk, mert prímán aláhasal az előbb felvázolt elméletnek, és még prímábban vezeti föl a most tárgyalt albumot: a Green Day-tagok és haverjaik Foxboro Hot Tubs (FHT) névre keresztelt projektjét. Tehát. Az American Idiot tracklistáján két darab, öt-öt tételre osztott szám is helyet kapott rajta. Ez önmagában még nem brillír, viszont az új élmény volt, hogy a Jesus In Suburbia és a Homecoming című darabok mini-rockoperák. Sokan azonnal a The Who-ra és 1968-as Tommy című (műfajteremtő!!) rockoperájára asszociálnak - és mint kiderült, Billy Joe-ék is... A 1994-es Dookie eladási sikerét megközelítő American Idiot, talán ennek a két kutyafülnek köszönhetően is, egyértelmű szakmai sikert is hozott, díjak itt, díjak ott, a fanyalgás, a kiadói punk kifejezés pedig a múlté.
A jelek szerint a Green Day visszavonult gondolkodni a következő címvédő meccs dramaturgiáján - de bírni nem bírnak magukkal. A három tag a FHT-be további hármat hívott baráti együttesekből, a végeredmény pedig az a jelenség, amikor a californiai East Bay partjaira kicsap az anglománia. Nem egyszerűen arról van szó, hogy '60-70-es évekbeli szigetországi rockandrollt játszanak holmi manírból - de egyenesen r'n'r-parafrázisok sora került a harmincegy-kétperces, tizenkét számos lemezre. Az alap szinte minden szám esetében ismerős. Ismerős? Vegyünk egy példát!
FHT
Iggy Pop
Vagy itt van még egy, ami a szívünknek különösen kedves.
FHT
Kinks
Nos, azért ez több mint halovány utalás. És ha a Youtube-on meglennének a további számok, még többet tudnánk mutatni. A Who My Generation-je is megvan (27th Ave. Shuffle), a She's A Saint... engem szintén valami konkrét Who-ra emlékeztet, csak nem ugrik be, melyikre. Annál inkább kézre áll a fönti videón kívüli másik két Kinks-hivatkozás: az Alligator szinte egy az egyben a You Really Got Me, a Highway1 pedig a Till The End Of The Day. A Sally egyszerre üzen a Pistolsnak és a Monkees-nak.
Na hát így vagyunk, és érdemes gondolkodni azon, mire véljük ezt az egészet. Ismert művészi alapállás, hogy affenébe, mért nem én csináltam meg ezt meg ezt, én is akarok ilyet stb. A legtöbben utánzással kezdik a pályát. A rajongott előd világán belül valahol ott van a saját is, hiszen nem véletlenül tetszik. Aztán szépen el lehet rugaszkodni tőle, ha kell, éppen az ellentétes irányba, de addig is jó szolgálatot tett a kölcsöngúnya (ki gondolná, hogy az egyik legpazarabb Ady-imitátor éppen József Attila volt, aki a teljes első kötetét áldozta a rajongásának?). A zavart az okozza, hogy ez a projekt közel sem pályakezdés. És közel sem szimpla utánzás.
Ha valóban kiadói lázadásként indult a Green Day (nem feltétlenül, hiszen 1994-ben már nyolcadik éve zenéltek együtt - a mainstream hype csak a harmadik lemezüknél jött), akkor ezt magyarázhatjuk egyfajta, eddig elfojtott természetes érdeklődéssel is, amit most, hogy legutóbb egy valag pénzt hoztak a konyhára, minden gond nélkül elővehetnek. De akkor az a kérdés, hogy miért nem Green Day-label alatt fut ez a lemez? Bántaná a brandet?
De mielőtt megalkotnánk a szép elméletet, inkább maradjunk annyiban, hogy értetlenül állunk a Stop Drop and Roll!!! előtt, élvezzük, és tisztában vagyunk vele, hogy ha pozitívan hat az emberre egy alkotás (film, zene, könyv stc.), akkor erre két módszere lehet. Ha zavarba ejt és ha lenyűgöz. Jelen pillanatban csak azon gondolkodom, hogy a kettő közül melyik.
