M. Night Shyamalan megfáradt. Mi másnak is tudhatnánk be, hogy legújabb filmjéből, Az eseményből már a védjegynek számító húzós, mindent másképp láttató csattanó is hiányzik? Mark Wahlberg szenved, kistányérszemű barátnője retteg, az emberek hullanak, mint a legyek, a néző nagynéha megborzong, összességében azonban inkább azt kérdezgeti magától, hogy tulajdonképpen mit is keres a légkondicionált moziteremben, amikor akár a vízparton is fekhetne.

New Yorkban minden úgy indul, ahogy szokott, a dolgok a megszokott kerékvágásukban haladnak előre, aztán hirtelen jeges fuvallat támad a Central Parkban, az emberek pedig elkezdik módszeresen megölni magukat. Van, aki tollat ragad és a nyaki ütőerébe szúrja, más leugrik a ház tetejéről, vagyis mindenki úgy végez magával, ahogy éppen adódik. A szövetségi hatóságok evakuálják a várost, de menet közben kiderül, hogy már késő: az Egyesült Államok egész északkeleti csücskén úrrá lett a furcsa szuicid járvány, New Jerseytől Philadelphiáig mindenki megőrült. Az események kapcsán először mindenki terrortámadásra gyanakszik, később azonban a veszélyzónából elhidegült feleségével és kollégája kislányával menekülő biológiatanárnak, Elliot Moore-nak (Mark Wahlberg) elkezd derengeni, hogy valami egészen másról van szó…

M. Night Shyamalan (A hatodik érzék, A sebezhetetlen, Jelek satöbbi) új filmjének sztorija nagyjából ennyiben össze is foglalható, az ígéretes trailerek és előzetesek ugyanis ezúttal becsapják a nézőt. Az esemény sajnos nem több, mint a manapság annyira nagy reneszánszukat élő apokaliptikus hollywoodi víziók egyike, ráadásul még csak a jobbak közé sem tartozik. Nem számít nagy spoilerezésnek, ha eláruljuk, hogy ebben a világvége-változatban a növények elégelik meg az embereket, és idegmérgeket kibocsátva fognak össze ellenünk, mivel ezt már nagyjából mindenütt megírták: az ötlet kissé talán meredek, de önmagában nem lenne rossz, a kivitelezés azonban elnagyolt és banális.


Amerikai alkotásról lévén szó nem akadunk már fent a „nem lehet eléggé alábecsülni a nézőt” mottó jegyében a filmbe szuszakolt szájbarágós mondanivalón (kizsigereljük a bolygót, nem vagyunk tekintettel a növény- és állatvilágra, egymásnak sem segítünk, és ebből előbb-utóbb nagy baj lesz), amit garantáltan a 10 éves Lacika is megértene, ha nem lenne korhatáros a műsor, a forgatókönyv és a karakterek hiánya azonban minden filmet megöl. Legyenek olyan egyszerűek, mint a bot, az efféle világkipusztítós alkotások sem működőképesek olyan figurák nélkül, akikkel az egyszeri néző azonosulni tud, az egyébként rokonszenves Wahlberg sótlan, súlytalan, minduntalan összevont szemöldökkel és félig tátott szájjal bámuló biosztanárja pedig nem alkalmas erre. Persze még ez a színészi alakítás is élményszámba megy attól, aki annak idején ilyesmikkel rombolta a közízlést:



A másik a sztori fogyatékossága, valahogy túl egyszerűen indul, túl egyszerűen hömpölyög és ugyanilyen szimplán is ér véget, amit persze jól megmagyaráznak, de mégis hiányérzetet kelt a nézőben. Nem izgulsz a főszereplőkért vagy pláne a főszereplőkkel, az ember egyszerűen nem kerül a történtek hatása alá, nem tudja átérezni a megveszett növények dühét és a menekülő emberek rémületét. A villany és víz nélkül élő magányos öregasszony figurája és környezete például sokkal nyomasztóbb és félelmetesebb, mint a feltámadó széllel halált hozó idegméreg, itt tényleg érezni, hogy a filmet ugyanaz az ember rendezte, aki A hatodik érzékkel új fejezetet nyitott a pszichothrillerek történetében. Ezt leszámítva viszont nincsenek igazi hangulati tetőpontok, Shyamalan nem ültet fel a hullámvasútra, ráadásul nem tudni, hogy szándékosan-e vagy sem, de a filmben igen erős hangulati hasonlóság fedezhető fel a ’70-es évek hasonló amerikai filmjeivel (az 1977-es Az állatok napja konkrétan is felrémlik az emberben, csak ott nem a növények, hanem az állatok kattantak meg, hogy megnehezítsék a főszereplők dolgát).

Emellett nem kevés B-jelleg is akad itt, ami azért valljuk be, Shyamalan esetében elég furcsa, és aligha célzott. Ez akár az öngyilkosságok túlzottan naturalisztikus ábrázolásának is betudható, a túl sok vér ugyanis óhatatlanul mindennek ad egyfajta Monty Python-színezetet, lelki szemeink előtt felrémlenek a felejthetetlen tanár-diák rögbimeccsek vagy Lancelot fogolyszabadítási akciója, és egyből lőttek az apokalipszisnek. A végkifejlet pedig olyan szinten következik ebből az egészből, hogy az már szinte fáj, Shyamalant ennél jóval bátrabbnak ismertük meg annak idején.

Hiába az a néhány remekül eltalált jelent, Az esemény valahogy nem áll össze egységes képpé. Megnézed, néha egy egészen kicsit talán borzongsz, aztán kijössz a moziból és egy óra múlva már az arcokra sem tudsz visszaemlékezni. Kár.