Késeinek nevezhető az indulásod, az első prózaköteted 36 éves korodban jelent meg. Miért vártál eddig? A gyerekversek írásán kívül mit csináltál addig, míg íróként színre léptél?

Már egészen fiatalon, tizenhat-tizennyolc évesen írtam verseket, felnőttekhez szóló verseket, de azon kívül, hogy néhány lapban és antológiában megjelentek, gyakorlatilag semmi más nem történt. A’80-as évek elején-közepén, tizennyolc-húsz évesen próbálkoztam a szabad gyerekversekkel is, ezekből lettek jóval később a Csillagszedő Márió darabjai. Jóval később, mert akkor még, a felnőttekhez szóló versekhez hasonlóan szinte csak az íróasztalfióknak íródtak. Ha visszaemlékszel, a ’80-as évek közepén fiatal írónak nem jelenhetett meg önálló kötete. Az én korosztályom gyakorlatilag a liberalizálódó könyvpiaccal együtt indult, és nekem is csak 1990-ben jött ki az első könyvem, a Lopott levegő, az is egy bibliofil kiadvány, a ’82 és ’90 között született darabokat gyűjtöttem egybe. Ebben a nyolc évben a versek mellett egyébként tárcákat, kisprózákat, könyvismertetőket is írtam különböző helyi és országos lapoknak, közben munkásként dolgoztam, főiskolára jártam, katona voltam, illetve viszonylag sokat olvastam, és eljártam Simonyi Imre költőhöz, aki itt, Gyulán élt és Elek Tibihez, aki akkortájt költözött a városba. A rendszerváltás után, huszonhét-huszonnyolc évesen a helyi hírlap szerkesztője lettem, és öt-hat évig csak azzal foglalkoztam: eseményekre jártam, írtam a tudósításokat, számítógép híján írógépbe, aztán tipométerrel tördeltem őket az oldaltükrökre, korrektúráztam, ellenőriztem a nyomdai levonatokat. A szépírásra nem maradt időm, de nem is éreztem rá kényszert, míg egyszer csak, ’96-ban elkezdett bennem dolgozni egy szöveg. Fél évre múlva átmentem újságírónak az akkoriban induló Békés Megyei Naphoz, és 33 évesen leültem megírni a Szöveteket. A napilap mellett két évig tartott, így tényleg 36 lettem, mire kijött.

Négy éve jelent meg utoljára prózaköteted. Komótos író vagy, vagy egyéb okok miatt nem jelentkezel klasszikus prózával?

Ennek elsősorban gyakorlati okai vannak, például, hogy a prózához, a hosszabb lélegzetű prózához idő kell, és nekem mindig abból van a legkevesebb. Ezzel együtt persze szeretnék még prózakötetet írni, igyekszem is úgy alakítani az életemet, hogy legalább a lehetőségét megteremtsem magamnak. Ráadásul szeretek kísérletezni is, azt csinálni, ami éppen foglalkoztat, műfajtól, műnemtől függetlenül, és azért ez is viszi az időt.

A gyerekverseidben nem artikulálódik markánsan a gyerekkorod világa, a battonyai táj. Miért?

Azt gondolom, hogy annak a gyereklírának, amelyet én művelek, más a tétje, máshol vannak a hangsúlyai, és az eddig választott tematikák sem igazán kedveztek annak, hogy beengedjem a falusi-kisvárosi világot a versekbe. Általánosabb érvénnyel akarnak ők bírni, így aztán a gyerekkor, a battonyai, a gyulai helyszínek-díszletek átkerültek a felnőtteknek szánt prózáimba.

A Bárka folyóirat munkatársa vagy. Hogy sikerül a szerkesztői munkát összeegyeztetni az írói tevékenységgel?

Elméletben most sokkal több időm van, mint volt heti- vagy napilapírós koromban, a gyakorlatban azonban sok más jellegű kötelezettségem lett. Ezzel együtt a Bárka elég kis szelet az elfoglaltságaimat illetően, nem is járok át napi rendszerességgel Békéscsabára, az érdemi munkát a főszerkesztő és a két szerkesztő végzi, nekünk, munkatársi státuszban lévőknek kevesebb feladat jut, de az is éppen elég. Néha anyagokat kérek a szerzőktől, prózát olvasok-javítok, vagy leveleket válaszolok meg, és viszonylag sok irodalmi esemény is zajlik Bárka-szervezésben. Havi két-három-négy alkalommal közös fellépésekre járunk, emellett egyedül is megyek, nem ritka, hogy havi tízenöt-húsz alkalomra is hívnak, és én nagyon nehezen mondok nemet, de mostanában kénytelen vagyok, hiszen ezek az utak rengeteg időt elvesznek, főleg, hogy egyre több közöttük a külföldi meghívás.

A Gyulai Hírlap és a Békés Megyei Nap munkatársa voltál. Van olyan történet, melyet először valamelyik lapban írtál meg, majd később novella lett belőle?

Valószínű, vannak használható történetek újságíró koromból, de még nem jutottam odáig, hogy használjam is őket, egyelőre a gyerek- és fiatalkori történésekből táplálkozom. A Szövetek első írása viszont annak idején a Gyulai Hírlap egyik karácsonyi számába készült. Volt ott egy lyuk, tele kellett írni, így lettem prózaíró…

A Javrik könyve című prózád végén idézel Esterházytól, mely szöveg azt tartalmazza, honnan idéz Esterházy. Ez egy gesztus, egy írói geg, vagy valóban azoktól idéztél, akiktől Esterházy is?

A Javrik könyve végén lévő felsorolásban valóban csak az átfedések vannak: Esterházy felsorolása közül azok, akikkel Javrik is dolgozik. De segített a precíziós munkában Esterházy „többek között” kifejezése is, merthogy Javrik másokat is kénytelen volt beemelni a regényszövegbe, azok viszont értelemszerűen nem szerepelhetnek az ő könyv végi felsorolásában, hiszen Javrik felsorolása egy Esterházy idézet. Javrik felsorolása, merthogy a könyv megírását a fikció szerint egy Javrik nevű fiatal tanár gondolja el, aztán, hogy megírja-e végül a regényidőn kívül, vagy hogy mi is ez a könyv, kié is, ezek a kérdések nyitva maradnak, és innentől kezdve ugye többesélyes az idézet olvasata is. Javrik ágyban fekvő beteg, és mint ilyen, nem tehet mást, olvas, illetve emlékezik – saját életére gondol vissza. Az újrateremtés aktusa során azonban nemcsak az azóta megélt személyes idő, annak tapasztalatai rakódnak rá a múltja egy-egy szeletére, de az elsajátított, vonatkozó ismeretek is. A nyolcvanas évek valóságában élő, a regényírás gondolatával kacérkodó magyar-történelem szakos tanár kénytelen ráébredni, hogy csak ezekkel a tapasztalatokkal és ismeretekkel együtt képes újragondolni a múltját, amely így már nemcsak az övé lesz, hanem közös múlt, átértelmeződik, ha tetszik, ez az ő saját bejáratú kis Bevezetése.

Írtál verseket is. A gyerekversek megmaradtak, a „felnőtt versek” elmaradoztak. Miért?

Néhány évente még elkövetek egyet-egyet, igaz, csak magánhasználatra, másra talán nem is jók. Általában csak akkor írok verset, ha valami nagyon versben akar megíródni, és ezek az alkalmak ma már egyre ritkábbak. A gyerekversekkel más a helyzet, a 2006-os Emese almája gondolata például azért született meg bennem, mert a Csillagszedő Máriót akkor már évek óta nem lehetett kapni, újra kiadni pedig nem akarták, engem viszont folyamatosan kerestek a reménybeli olvasók e-mailen vagy telefonon, hogy honnan tudnák beszerezni. Így lett még egy verseskönyv.

Gyerekverseidet megzenésítette a Kaláka, Halász Judit, a Judit és a Zenemanók produkció. Nem tartasz attól, hogy a leegyszerűesíteni szerető közvélemény számára gyerekversíró leszel?

Már régóta vannak ilyen jelek, de nem teszek ellenük, mit is tudnék. Három gyerekverskötetem jelent meg, kilenc egyéb munka, ennek ellenére van ez. Sokáig abban a hitben éltem, hogy nem köteleztem el magam sem a gyerekirodalom, sem a felnőtt próza mellett, de ha megnézem, mit is csináltam eddig, azt látom, hogy gyakorlatilag semmi mást, mint hogy e kettő mellett elköteleztem magam. Halkan jegyzem meg, hogy tavaly is írtam egy kötetnyi gyerekverset, de tényleg nem azért maradtak a fiókban, hogy ne erősödjön a gyerekversírói státuszom, csak egyszerűen nem voltam velük megelégedve.

Az első három könyved kisebb helyi kiadóknál jelentek meg – ezek gyakorlatilag beszerezhetetlenek. Nem gondolkodsz azon, hogy újra kiadd őket?

A Lopott levegő versei fiatalkori versek, nem gondolom, hogy helyük lenne a mai könyvpiacon, vagy hogy olyan értéket képviselnének, amely az újrakiadásukat indokolná. Bár előfordul, hogy használnak belőle egy-egyet, tavaly például azzal a kerestek meg, hogy a Bartók-idéző címűt szavalnák a kultúra napja központi ünnepségén, mondtam, hogy örülök neki, meg is hallgattam a rádióban. A másik könyv, a Szilveszteri kaland egy alkalmi kiadvány volt, a kilencvenes évek elején ugyanis minden évben meghívtak egy performansz-fesztiválra, el is jártam becsülettel, de felmutatni semmit nem tudtam, mert soha nem is gondolkodtam akcióművészetben. A harmadik évre, amikorra már nagyon elszégyelltem magam, mert az ottani művészek azért évről évre használták a szövegeimet, összeállítottam egy kis könyvecskét, melyet ott árusítottak, ezzel vettem ki a részem a fesztiválból. A harmadik kötet, a Visszafelé hull a hó pedig a Csillagszedő Márió őse. Ugyanazokat a verseket tartalmazza, mint az utód, azzal a különbséggel, hogy csak egy erős válogatás, amikor ugyanis bevittem az anyagot a Tevanhoz, kiderült, hogy csak úgy tud kijönni a könyv, ha én szedem össze rá a pénzt, nekem viszont csak annyit sikerült összeszednem, amennyiből egy ragasztott, puhafedeles kötet jelenhetett meg. Azért igyekeztem úgy szelektálni, hogy a kevesebb vers is megrajzolja a történetet, ha nem is annyira árnyaltan. Amikor meg a Mórához került az anyag, nem lehetett a régi címmel kiadni, mert akkor nem jött volna rá pályázati pénz. Kérem a narancsot az égről – ez lett az új címe, de amikor eljött a megjelenés ideje, kiderült, hogy ez sem használható, 2002 ugyanis választási év volt, és a társadalom annyira átpolitizálódott, hogy végül – és ez nem kivételezett helyzet, minden interjúban elmondom – téged hívtalak segítségül, így lett belőle Csillagszedő Márió.

Alsó– és felső tagozatos tankönyvekben is szerepelnek szövegeid. Mit gondolsz, miért szerepel olyan kevés kortárs író, költő tankönyvekben?

Azt a koncepciót, hogy egyre több kortárs művet tesznek ajánlottá, emelnek be különböző tankönyvekbe és szöveggyűjteményekbe, nagyon jó iránynak gondolom. Ugyanakkor azzal is egyetértek, hogy még mindig nagyon kevesen vagyunk, de hogy miért, arra nem tudom a választ, csak remélem, hogy nem áll le ez a folyamat, na meg azt is remélem, hogy azért néhány évig még az én szövegeim is maradhatnak. Bár ha mondjuk diákszemmel gondolok bele, hogyan illik viselkedni a kötelező irodalommal szemben, akkor az én szerepemet már talán nem is annyira preferálnám…

Számos író származik Dél-Békésből, vagy merít innen ihletet. Závada Pál, Kiss László, Grecsó Krisztián – és te is. Van a Viharsarokban „valami”, vagy ez csak a véletlenek játéka?

Nem tudom, nem gondolkoztam ilyesmin. Valószínűbb, hogy egy-egy műhely, egy-egy folyóirat generál ilyen folyamatokat, mert ugye ha megnéznénk például a Szeged, Pécs vagy Debrecen környékén élőket, vagy az onnan elszármazottakat, talán kimutatható lenne valami hasonló. Persze azok egyetemi városok is, úgyhogy lehet, mégis igazad van…

2004 óta nem jelent meg „felnőtt prózád”. Min dolgozol?

Másfél éve nagyon sokat utazom. Akkor, az első berlini-lipcsei utam előtt azzal hagytam félbe az írást, hogy majd ha hazajöttem, folytatom. De másképpen alakult, gyakorlatilag attól a naptól kezdve, hogy hazaértem, majdnem mindig úton vagyok. Várom a nyarat, olyankor kevesebb a kötelezettség, azt tervezem, hogy végre leülhetek és folytathatom az írást, egy felnőtt prózát egyébként, a gyerekkorból táplálkozó kisregények harmadik, és terveim szerint egyben utolsó darabját.