Pár éve nem gondoltuk volna, hogy valaha összeállnak még, de mégis megcsinálták: Magyarországra természetesen nem jött el a kétéves gigaturné erejéig újjáalakult The Police, így aztán akit érdekelt Sting, Andy Summers és Stewart Copeland, az kénytelen volt Lengyelországig menni miattuk. De vastagon megérte.

Az összeborulásoknak több fajtája van: léteznek a kiszámítható újjáalakulások, amikor már a feloszlás pillanatában tudja mindenki, hogy pár év múlva az egymásra kígyót-békát üvöltöző muzsikusok ismét vállvetve söprik majd be a pofátlan összegeket a koncertszínpadokon. Van az ennél egy fokkal rizikósabb kategória, amikor mindig ott kísért a levegőben az esetleges összeállás, mindenki tudja, hogy előbb-utóbb megcsinálják, fogadni azonban senki sem merne az időpontra: tipikusan ilyen a Led Zeppelin – mi lesz már azzal a turnéval? – vagy az eredeti felállású Guns N’ Roses.

A harmadik fiók a kiszámíthatatlanoké: esély itt is mindig mutatkozik, de a tagoktól simán kitelik, hogy tényleg soha többé nem állnak egy színpadra. Ebből a szempontból a Pink Floyd lehetne az állatorvosi ló – nem a csonka, hanem a teljes Pink Floyd – , de tavaly év elejéig nem lőttünk nagyon mellé, ha a The Police-t is ide soroltuk. 2007-ben azonban Sting, Andy Summers és Stewart Copeland végül mégis úgy gondolták, most vagy soha – ha pedig egy ekkora legenda megmozdul, azt nem szabad és nem is érdemes kihagyni. Több mint 50 millió eladott lemez mindössze öt albumból, megszámlálhatatlan klasszikus, felbecsülhetetlen hatás és egy olyan márkanév, ami tényleg a rockmezőny abszolút felsőházába kívánkozik – az ilyesmit látni kell.

Arra már igazából felesleges is külön kitérni, hogy Magyarország megint kimaradt valami fontosból, ez ugyanis mindig így van az utóbbi években. Itthon persze minduntalan hangos asztalverés követi, ha elzúg mellettünk egy-egy újabb egész világot átmozgató turné, sajnáljuk magunkat, hogy megint kiszúrtak velünk az aljas kapitalista koncertmogulok, de arról persze senki sem beszél ilyenkor, hogy Budapesten az elmúlt egy-másfél évtizedben sorra buktak be azok az előadók, akik úgy általában véve sehol a világon nem szoktak bebukni: csak nálunk képes lemenni félházzal egy U2 vagy egy Metallica, ordenáré módon elhasalni egy KISS vagy egy Judas Priest, érdektelenség miatt elmaradni egy Smashing Pumpkins vagy egy Alice In Chains, és még sorolhatnánk, ha lenne értelme, de nincs. A koncertszervezés pedig nem jószolgálat: ha valamit eleve olcsóbb megcsinálni a cseheknél vagy a lengyeleknél, és alapból is két-háromszor annyi embert lehet mozgatni egy nagy névvel, mint itthon, nincs az az organizátor, aki inkább Budapestet választaná Prága, Brno, Katowice, Chorzów és társai helyett (ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, lassan Bukarestet is felvéshetjük erre a listára, az lesz aztán a nagy szívfájdalom). Vajon a Police hány nézőt vonzott volna itthon? Egy fél Arénát biztosan… És ez bizony az az eset, amikor felesleges az anyagiakra hivatkozni mentségként: a lengyelek sincsenek annyival jobb állapotban, mint mi, a jegyek ára nagyjából 10 ezer forint körül mozgott, a hatalmas méretű, a mi Puskás Stadionunkhoz hasonló kialakítású Slaski Stadion pedig rendesen meg is telt a trió érkeztének hírére, 40 ezren egészen biztosan úgy érezték, hogy itt kell lenniük. Ez egyébként rímel a kétéves turnét övező világméretű őrületre: a tavaly májusban startolt koncertsorozat most augusztusban zárul majd egy ötödik észak-amerikai körrel, és addigra valószínűleg minden idők harmadik legjövedelmezőbb turnéjává válik majd várhatóan 350 millió dollár körül mozgó összbevételével és mintegy 3 millió nézőjével.

A lengyelországi koncertlátogatásnak ugyanakkor akadnak olyan tapasztalatai is, amiből mi jövünk ki jobban: próbáljunk csak meg kijutni normális tempóban Krakkóig, és többet eszünk ágában nem lesz szidni a hazai útviszonyokat. Az már persze az érem másik oldala, hogy itt egy jövendő foci-EB miatt estek neki minden egyes aszfaltozott négyzetcentiméternek, amiről nekünk ugye senkivel sem sikerült elhitetnünk, hogy jó helyen lenne nálunk, de mindegy: amíg el nem készülnek a lengyel utak, addig tanyasi ösvénytől a sztrádáig mindent félpályásra szűkítettek, ez pedig jó alkalom a derék magyar Police-kedvelőknek a gúnyos viccelődésre és a pikírt megjegyzésekre: lám, itt még utak sincsenek.

A rohamtempós fejlesztések mellett akad egy újabb olyan jellemző, ami felénk nem annyira dívik, a lengyeleknél azonban igen, így aztán az óraműpontossággal este 9 órakor startoló koncert első két dalát még bejutás közben vagyunk kénytelenek hallgatni. Tényleg csak nagyon zárójelben: a parkolás tízezres nagyságrendű autó ellenére is sima és gördülékeny, a forgalomirányítók udvariasak és egyértelmű jelzéseket adnak, a beengedés cirka egy percet vesz igénybe, és a nagydarab rendezők még mosolyogva jó szórakozást is kívánnak. Így is lehet, persze kérdés, hogy érdemes-e, mert a magyar modell azért vitán felül izgalmasabb.

Ami a legendás triót illeti, kétségtelenül megöregedtek, de ezt azért alapvetően senki sem szokta megúszni, a hangsúly inkább a hogyanokon van. Nos, a Police ízlésesen és méltósággal korosodott. A tempó lassabb, az őszülő szakállával még joviálisabb, még pozitívabb kisugárzású Stingnek pedig nyilván komoly és teljesíthetetlen kihívást jelentene úgy hozni magát, mint 25-30 évvel ezelőtt, így aztán mindent lejjebb transzponálva, más fekvésekben játszanak. Gordon Matthew Sumner bicskája néha még így is beletörik egy-egy torokpróbáló hajlításba, de nem nagyon izgatja magát ilyesmik miatt: hunyorít, majd kikacsintósan elhúzza a száját, a közönség pedig megbocsátja neki a hibákat. Nem lehet és nem is kell rá haragudni, ez az egész itt és most nem a laboratóriumi körülményekről szól. Andy Summers szintén olyan zséket fog néha, hogy csak na, de ízlésesen kezeli, jellegzetes szellős gitározásában pedig még mindig ott az a melankolikus érzés, amitől összeszorul a torok. Stewart Copeland már más tészta, ő hibátlanul, döbbenetesen erőteljesen és feszesen hegeszti leghátul a cseppet sem nyilvánvaló ütemeket, ráadásul látványnak sem utolsó ezernyi különféle cinjével, paprikafüzér-szerű felfüggesztményeivel.


És láthatóan mindhárman élvezik ezt az egészet: nincs kötelező jópofizás, tömegeket átmozgató prédikáció vagy felesleges önünnepeltetés, csak három ötvenes zenész, akik fesztelenül vezetik elő a három évtizedes dalokat, nem görcsölnek semmilyen nyomás miatt, nem erőlködnek új szerzemények írásával, felesleges modernizálással. Tisztában vannak vele, hogy ide mindenki házibuliba érkezett, méghozzá nem kis nosztalgiával, ami azonban nem áporodott és dohos, hanem kellemesen otthonos érzéssel tölti el az embert. A lengyelek ráadásul el is engedik magukat: a gigantikus lelátókon focimeccsekre emlékeztetően hullámzik a tömeg, amitől még Sting sokat látott ábrázatán is kisgyerekeket idéző vigyor terül szét, a küzdőtéren pedig igazi népünnepély zajlik minden egyes dalnál.
No igen, a dalok: a várakozásoknak megfelelően szégyentelen best of-programot nyomnak vérprofi módon felépített sorrendben, a dolog szép ívet ír le, és az sem meglepő, hogy a legnagyobb eufóriát a hosszú percekig tartó, a Ghost In The Machine borítóját alapul vevő vörös fényjátékkal felvezetett Roxanne és a ráadásban, utolsó előttiként elővezetett Every Breath You Take váltják ki. Utóbbinál még az is megfigyelhető, hogy a technika fejlődésével párhuzamosan a rockkoncerteken az öngyújtókat felváltották a mobiltelefonok. Szubjektíven talán a King Of Pain jelenti a legkomolyabb hidegrázást – abba egyszerűen nem lehet nem beleborzongani, ahogy Sting elénekli a „there’s a butterfly trapped in a spider’s web” sort – , de hát mindenkinek más a kedvence.

Megöregedtek? Igen. Profik? Azok. Kaszálnak? Naná, hülyék lennének kihagyni. És ha az embernek lehetősége adódik rá, ugyanilyen hülyeség elmulasztani őket. Ez az este ékesen bizonyította, hogy a Police tényleg a „látni kell” kategóriába tartozik.