Nagy Gergely (39) prózaíró, szerkesztő, nem utolsó sorban basszusgitáros. Zenélt többek között a Cégben, a Kimnowakban, jelenleg az eat me!-ben játszik. A nagysikerű Angst – A városi harcos kézikönyve című regénye tavaly jelent meg az Ulpius-háznál.
A próza lassú valami. Kell hozzá némi idő. Abban az értelemben is, hogy megírni kell némi idő, meg leélt idő is kell hozzá, távolság az élményektől. Nálam valóban lassan alakult minden, de nem előzmények nélkül. Hatévesen egy általam regénynek nevezett szöveget tettem le, egy diafilm nyomán, amit az iskolában láttunk. Persze nem erre gondolok. Írtam a gimnázium alatt is és a Főiskola alatt is; azaz a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán. De ott főleg úgy, hogy adva volt egy feladat. Tessék egyfelvonásost írni Csehov stílusában! Filmnovellát Mikszáth-töredékekből! Ezért aztán az agyam nem is működött, csak ha stimulálta valamilyen feladat. Nálam tehát az volt a kérdés, hogy önmagamtól írok-e majd valamit, kialakulnak-e rám jellemző szövegek. Talán ez az, ami eldőlt, ha nem is az első novelláskötetnél, de a Basszus! című kisregénynél mindenképpen.
Dramaturg szakon végeztél, de gyakorlatilag nem használod ezt a tudásod. Nem írsz forgatókönyveket, drámákat. Miért?
Voltak drámai szövegeim, meg is jelent ezekből folyóiratban. De drámát írni nem lehet az asztalfióknak – legalábbis engem ez nem nagyon érdekel. Ha van egy társulat, színészek, egy rendező, akikre gondolva dolgozhatsz, úgy jobb. Minket a Főiskola inkább színházi dramaturgnak képzett, akkoriban más volt még a gyakorlat. Jöttek is a diploma után színházi munkáim, s a színházban a közösségi alkotási folyamat izgatott a legjobban. Azaz izgatott volna; ugyanis kevés ilyen szituációhoz volt szerencsém. Talán én nem voltam megfelelő a színháznak? Nem tudom. Az alkalmazott dramaturgi munkát mindenesetre otthagytam egy kissé traumatikus élmény után, amikor egy regény-adaptációmat próbálta egy színház, de a próbafolyamat szétesett, és a premier elmaradt. Nagyon sok munkám volt benne, amit persze nem sajnálok, mert tanultam belőle, de arra a kérdésre nem fogok már soha választ kapni, hogy vajon használható volt-e, amit írtam? Érzésem szerint igen. Színházi előadás egyébként pedig szinte bármiből születhet, még rossz szövegből is. Ami meg a kölcsönhatást illeti, a prózám tele van olyasmivel, amit dramaturgként tanultam és most hasznosítom. A jelenetezésben, a dialógusokban. Amire osztályfőnökünk, Osztovits Levente tanár úr utalt mindig, hogy egy dialógusban majdhogynem az a legfontosabb, ami nincs odaírva, de bele van írva, azaz ami két replika között történik.
Könyveidnek - többek között az Angstnak és a Basszusnak is - is professzionális borítói vannak. Amikor leadsz egy kéziratot, már megjelenik a lelki szemeid előtt a cover, vagy a grafikus teljesen szabad kezet kap?
Inkább az utóbbi. Ami a szemem előtt megjelenik, az legfeljebb csak egy szín, vagy valamilyen képi textúra. Mint az Angst esetében a fekete és a raszter. Számomra lényeges, hogy olyan tervező készítse, akinek van köze az anyaghoz. Vagy hozzám. Nem kell, hogy sok köze legyen, de legyen valamennyi. Érdekelje a szöveg, vagy én, vagy az ötleteim. Aztán kezdjen vele valamit, gondolja tovább, vagy vesse el. Azokkal az alkotókkal, akikkel eddig együtt dolgoztunk, mind volt valamilyen közös hátterünk. Zenei, képzőművészeti ízlés, gondolkodás, régi ismeretség, akármi. Nekem ez fontos.
Szenvedélyes szerelem fűz a képregények világához – az ANGST-nak is erős a képregényes kiterjesztése. Arra nem gondoltál, hogy storyline-okat írj képregényekhez?
Ki kell ábrándítsalak, már kihűlt a viszonyom a képregénnyel. Amikor az Angstot befejeztem, elpakoltam a képregényeket egy nagy dobozba; addig inspirációt jelentettek, de már nagyon más foglalkoztat. De hadd szögezzem le, annak nagyon örülök, hogy újra gyökeret vert a műfaj idehaza. Talán tettek valamit ezért az én cikkeim is, vagy az Angst is. Jó volt látni, ahogy ez a művészeti ág megint erőre kap, pont most, amikor a perfekcionista képalkotás és képmanipuláció korát éljük. A rajz, a manuális munka, ami a képregény alapja, közben meg hódít. Ez jó. Nem tudom, tudnék-e story line-t írni egy képregényhez. Talán. Ami az Angstban ekként szerepel, messze nem tökéletes.
Annak idején számos televíziós felkérést hárítottál el. Lenne olyan tévés felkérés, amelyben látnál fantáziát?
Nem hiszem. Más médiumok felé fordultam. Vagy inkább azok felé vitt az életem, hiszen újságírásból élek. Az a fajta nyilvánosság, ami a televíziózással együtt jár, nem vonz. Sokat dolgoztam műsorokban – főként kulturális, oktatási területen – de ennek már tíz éve vége. Ha akkor megtalál egy jó feladat, talán igent mondok. De a köztévének dolgoztam és onnan tíz éve még összesen két irány kínálkozott: a kereskedelmi tévés szórakoztatóipar, vagy a politikai hírműsorok közege. Egyik se érdekelt. Nem voltak más profilok. Kulturális műsorok egyszerűen nem készültek. Ma más a helyzet, de közben az én életem vett nagyon eltérő irányt.
Fotó: Bátky-Valentin Szilvia
Kattintson a képre, nézegesse Nagy Gergelyt!
Kattintson a képre, nézegesse Nagy Gergelyt!
Könyveidben erős a pop-kulturális reflektáltság. Hogy érzed, szakmai körökben mennyire vannak felkészülve a nem vegytiszta irodalmi utalásrendszerek befogadására?
Vannak orgánumok, ahol eléggé. Ezek általában a kortárs, fiatal kultúrához köthetők. Az, hogy a Magyar Narancs, a Litera, a Prae értő módon reagált a könyvre, örömmel láttam. Vagy azt, hogy a KÉK (Kortárs Építészeti Központ) körüli teoretikusok, a kortárs művészeti közeg emberei, vagy akár képregény-szakértők is rezonáltak rá. A benne megjelenő Budapest-megapolisz téma, és a pop-kulturális utalásrendszer ilyen módon megtalálta a közegét. Nem biztos, hogy pont a Holmi lesz nyitott ilyesmire. De ez nem is baj. Meglehet, nem azonos kultúra- és irodalom-fogalomban vagyunk érdekeltek.
A könyvben szereplő popzenei előadók jórészt a kedvenceid? Voltak olyan zeneszámok, amelyek említésének kizárólag csak szimbolikus jellege volt, az adott fejezet jellege miatt került be?
Melyik könyvre gondolsz? A Basszus!-ra? Ott igen. Az nekem egykor fontos zenékkel van tele. De az Angstban többnyire nem létező előadók említtetnek. Oké, pár létezőt is említek, például amikor a főszereplőm tudata szétesni kezd, a Beach Boys Good Vibrations című száma szólal meg a fejében. A különös, szvit-szerű szerkezet fogott meg és a naiv, de valahogy mégis súlyos megoldások. Klinikai eset, akár a főszereplőm. Végig szól amúgy a szöveg alatt a zene, a nagyváros szimfóniája, többnyire elektronikus zene, de nagyrészt fiktív előadóktól. A szöveg zeneisége fontos volt közben, az Angst-ot zaklatottnak szántam, mintha csak valami 160 bpm-es drum and bass volna.
Logikus, hogy ha zenéltél, előbb-utóbb megjelennek a szövegekben a zenei utalások. A művészettörténész édesanyádnak köszönhetően a képzőművészet evidens közeg számodra, dolgozol egy művészeti lapnak, ha mód van rá, biennálékon is ott vagy. Ehhez képest a képzőművészet – bár az Angst részben érinti – nem artikulálódik a prózádban komoly hangsúlyokkal…
Kellene neki? Lehet. Valóban, első gyerekkori élményeim közé tartoznak az akkori neoavantgarde művészek kiállítás megnyitói, események, amelyekre anyám vitt el, már egész korán. 1969-es vagyok, ez, amiről beszélek, a hetvenes évek közepétől rendszeres volt, és főleg az „ellenkultúra”, vagyis az akkor nem hivatalos kultúra terepén mozogtunk, műtermekben, kiállítóhelyeken. Nagyon jól éreztem magam ezekben a helyzetekben, mint kisgyerek. Később is, amikor már egyedül is jártam művészeti eseményekre, pedig olykor alig valamit értettem belőlük. De élmény volt a műveket látni és bizonyos embereket hallgatni. Édesanyám művészettörténész, és olyan közegbe vitt, ami meghatározta a világlátásomat. Sok mindenkit láthattam közelről már gyerekként. Nemes-Nagy Ágnest, Jékely Zoltánt, a művészetből többek között Vilt Tibort, Maurer Dórát, Birkás Ákost, Országh Lilit. De ő vitt el Bizottság koncertre is. Beszélt nekem Hajasról és Halászról. Az első, még abszolút illegális magángaléria, a Simon Zsuzsa-féle Rabinec megnyitásán is ott voltam. Emlékszem Erdély Miklós egy performanszára az FMK-ból. Nem tudom már, pontosan mit csinált, de azt igen, hogy nagyon erős volt, mint teátrális aktus. A képzőművészet nagyon érdekel ma is – igyekszem figyelni a kortárs szcénát, és hat is rám. A képzőművészet gondolkodásmódjai olykor nagyon jól használhatók az irodalomban. Ha nem hangzik nagyképűen, tetten érem magamnál is, hogy amit írok, az felhasználja a képzőművészet logikai modelljeit, néha sokkal inkább, mint a prózahagyomány narratív technikáit. Például úgy, hogy paralogikus módon kapcsol össze dolgokat. Ez nagyon izgat. Nem irodalomszerű irodalmat művelni. Hogy egy aktuális példát mondjak, érdemes megnézni Simon Starling kiállítását a Ludwigban. Egy maharadzsa palotájának nyomába ered, amely az első modernista építmény volt Indiában. Úgy indul neki, mintha riporter, vagy író volna. Majd olyan dolgokat kapcsol hozzá - történéseket, helyeket, szereplőket - amilyeneket egy író talán sosem tenne. Viszont a logikán túli kapcsolódásokkal, összefüggésekkel egy tökéletesen új és önkényes rendszert, s mégis koherens történetet alkot.
Esett szó róla, hogy az Angstból film is készül. Hogy áll ez a projekt ebben a pillanatban?
Van egy produceri szándék, és kötöttünk egy szerződést. Ha egy év alatt nem történik semmi, újratárgyaljuk. A következő 2-3 hónapban eldől, mennyire komoly a szándék.
Nem akartál részt venni a forgatókönyv előkészítésében – miközben dramaturg szakon végeztél. Miért?
Konzultatív szerepben el tudom magam képzelni, de valóban nem akartam én lenni a egyszemélyű forgatókönyvíró. Túlságosan benne voltam ebben a szövegben. Szerepeket kell összevonni, át kell strukturálni ezt-azt, le kell mondani szálakról. Az Angst szerkesztője, Péczely Dóra például remek megoldásokat javasolt. Vele persze együtt tudnék működni gond nélkül.
Szerkesztőként dolgozol egy lapnál, zenélsz is az eat me!-vel, próbákra, fellépésekre is jársz, nyilvánvalóan nem tudsz annyit írni, amennyit szeretnél. Hogy tudod mégis megszervezni azt, ahogy az írásra is jusson időd?
Az írás kikényszeríti a maga idejét. Én amúgy jobbára fegyelmezett figura próbálok lenni, felkelek reggel korán és dolgozom. Az első az élet fenntartása – mondta egyszer Háy János, és sajnos igaza volt. Megfogadtam a mondatban rejlő tanácsot, mint ahogy Bán Zoltán Andrásét is, aki évekkel ezelőtt, a „Miből éljen az író?” című viták idején olyasmit írt a Narancsban, hogy ne tessék itt sírni, hanem tessék követni a magyar irodalmi hagyományt és például hírlapírásból megélni. Ezt teszem. A szerkesztőségi munka ugyan nem kevés, de közben hozzáköt valahogy az élethez, történetekkel, meg találkozásokkal lát el. A zenéhez viszont zsigeri vonzalom fűz, szeretek basszusgitározni, újabban bőgőzni, és zenekarban lenni, miközben persze tudom magamról, hogy nem vagyok született muzsikus. A múltamról szerintem mindenki tud, igen, nekem a zenekarozás jelentett egy ideig mindent, ebben szocializálódtam, ezek voltak az élményeim. Elsöprő volt tizenévesen, annyira intenzív és gyors kifejezési forma volt. Hosszú évekig vitt ez a lendület, a barátaimat és engem. Nem úgy nézem, mint ami időt vett el tőlem, hanem mint ami élményekkel töltött fel. Az eat me! egészen más ügy; magáért a zenélésért vagyok ott. Célom az örömszerzés… Ráadásul én ott csak elegánsan megjelenek, próbálok, vagy koncertezem, de a munka nehezét az alapítók végzik. Azért szorongva gondolok arra, hogy mi volna, ha választanom kellene zene és írás között. Nekem ugyanis nincs olyan messze a kettő.
Az Angst megjelenése óta eltelt egy év. Tudod már, hogy mit szeretnél megírni legközelebb?
Vannak sejtéseim. Családi történetek, illetve rég volt személyek nyomán indultam el. Történeti lesz, azaz belemegy a történelembe, de a jelenbe is, és nagyon erősen kötődik ehhez a térséghez. Közép-Európáról szeretne mondani valamit majd a szöveg. Másképp kell írnom, mint ahogy az Angstban írtam. Még csak pár oldalam van meg. Most keresem a paralogikus kapcsolatokat.
