Az ember innen-onnan összecsipeget-összehord mindenféle dolgokat, egy ideig cipeli magával, aztán felviszi a padlásra, vagy elássa a kiskert végében, netán kiteszi a polcra, végül már meg is feledkezik róluk, de ott vannak, nála, benne, a kosarában, a szívében vagy a lelkében, ebben a tükörkép nélküli tóban, annak is a legmélyén, a gyöngyök között.

És mert úgyis mindig az történik, aminek történnie kell, hát az éppen felcsippentett dolgok bizonyos konstellációk esetén szépen összevegyülnek a tükörkép nélküli tó mélyéből felbukkanó dolgokkal, aztán az egészhez hozzájön egy hirtelen asszociációnak köszönhetően feltámadt emlék, és csak úgy, mintegy véletlenül, felsétálunk a padlásra, és ott a sarokban pillantásunk egy pókhálóval beszőtt, rég elfeledett tárgyra esik, elég egy pillanatnyi merengés, máris újraéled, mibennünk, általunk, és mire elmúlik a délelőtt, tele vagyunk képekkel, emlékekkel, tárgyakkal, fájó hiányokkal, elajándékozni való feleslegekkel...

Az egész olyan kaotikusnak tűnik, hogy lerogyunk egy székre, és fáradtan felsóhajtunk, nehéznek érezzük a még csak felénél járó napot, és hagyjuk, hogy minden, ami aznap felszínre került, kavarogjon bennünk még egy ideig, és ha nem vigyázunk, lassan zuhanni kezdünk önmagunkba... De ilyenkor, a zuhanás közben, ha az ember elég türelmes, előbb vagy utóbb a kavargásból kialakul valami érzés, amelyben megkapaszkodhatunk, még mielőtt a káosz feneketlen mélységeibe érnénk, egy érzés, amelynek köszönhetően szép lassan a felszínre tornázzuk magunkat, és ismét talajt érezve lábunk alatt, továbbléphetünk, amerre jólesik.

Mert nagyjából ennyi a szabad akarat – hogy mindaz, ami megtörtént, mert meg kellett történnie, valahogyan elrendeződjék bennünk, a gyermekkor, az első szerelem, az utolsó csalódás, a felnőtté válás, a frissen szedett virágok, betegségek, szeretteink halála, a barátságok, a végtelennek hitt pillanatok és az örökké bennünk élő tragédiák, az emlékek... És ez a mi szabadságunk, hogy ebben a káoszban valahogyan rendet tegyünk, akár úgy, hogy magyarázatot keresünk az egyes történésekre, akár úgy, hogy magyarázat nélkül a helyükre tesszük őket... Hogy a feneketlen mélységből fel-felbukkanó dolgokat összhangba hozzuk a jelen csodáival és a jövőbe vetett hitünkkel... Hogy életünk eseményeiből összeálljon valami, hogy Egésznek lássuk a részeket, hogy a mozaikkockák valahogy képpé rendeződjenek...


És ha ez sikerül, ha megint talaj van a lábunk alatt, egy kicsit talán megpihenhetünk, felsétálhatunk a kiskertbe, ahol elégedetten szemléljük az érő paradicsomokat, leszakítunk néhány érett eperszemet, meglocsoljuk a zsenge borsót, aztán kis kosárkával az erdőbe induljunk szamócáért, áfonyáért, és ha szerencsénk van, néhány ízes vargányát és piruló galócát is találunk, az őzlábgombáról már nem is beszélve... Aztán irány a piac meg a kisbolt, beszerezzük, ami még hiányzik, leveszöldség, halfilé, krumpli, és hazatérve az egészet kitesszük a konyhaasztalra, leülünk egy székre, és felsóhajtunk, már megint micsoda káosz, mikor lesz ebből valami...

De ez már nem a csüggedés ideje, megpucoljuk a zöldségeket, odatesszük a vizet a fazékba, a gombákat megtisztítjuk, felszeleteljük, és hagymán megdinszteljük, a szárakat belevágjuk a levesbe, hát persze, a fűszerek, és lassacskán összeáll az aznapi menü, erdei gombaleves tejfölösen, bazsalikommal, aztán halfilé tejszínnel és erdei gombával, hozzá sütőben sütött krumpli petrezselyemmel és rozmaringgal, aztán egy kis áfonyás piskótasütemény, kevéske szamócával és tejszínhabbal díszítve, lám, minden úgy van, ahogyan lennie kell, az ebéd lassan elkészül, a gombalevesbe még beleszaggatjuk a sajtos galuskát, a káoszból összeáll a rend, a mi rendünk, no meg azoké, akik részt vettek mindebben, a nagymamámé, aki megtanított a főzés apró fortélyaira, például arra, hogy a galuska készítésekor mindig használjunk tejet is, mert attól könnyebb, habosabb lesz, és Merhaut barátomé, akivel először jártam az erdőt, és aki megtanított gombászni, aztán a gyermekkoromé, amelynek aranykorszerű nyugalmában még ott volt az időtlenség, és persze a szüleimé, akik által büszke lettem mindarra, amit valaha is csináltam, és szerelmeimé és barátaimé, akik miatt érdemes volt az élet apró-cseprő dolgait is összegyűjteni, és a látszólag kaotikus mindenséget egy vasárnapi menüvé elrendezni...

És amikor elkészül az ebéd, bekapcsolom a zenegépet, mintegy véletlenül kezembe veszem Biber Misztérium-szonátáit, gyertyát gyújtok, és asztalhoz ülök... Asztalhoz ülünk, mindazokkal, akik részt vettek az ebéd elkészítésében: nagymamámmal, szüleimmel, szerelmeimmel, barátaimmal, Merhaut úrral, gyermekkorommal, emlékeimmel és reményeimmel... És kanalazunk és falatozunk, és Henr. Ignat. Franciscus Biber is ott van velünk, vége a második fogásnak is, a sütemény következik, aztán elégedetten hátradőlök és elmosolyodom, igen, igazuk van a régieknek, minden úgy történik, ahogyan történnie kell... Most éppen összeállt a kép, talán szerencsém volt, de tudom, hogy legközelebb egészen másképp is alakulhat, hogy lesznek pillanatok, amikor csak a káosz marad, a széjjelhullott részek, szerelmek és barátságok és tragédiák és gyönyörök szerteszét a lelkemben és a padláson és a kiskertben, a répa pucolatlanul, a kosárka üresen, a paradicsom már leérett, és nem lesz ilyen szerencsém...

De akkor sincsen nagy baj, hiszen néha a rántottleves is elég, vagy csak egy pohár víz, az azért majdnem mindig van, meg egy falat kenyér, elég egyetlen érzés, egyetlen pillanat, egy mosoly a gyermekkorból, egy asztalon pihenő kéz emléke, és ha legalább ennyi jut, ha legalább ennyi kiemelkedik felénk a káoszból, máris van remény és esély, hogy elkerüljük a zuhanást... Mert ennyi a szabad akarat – alázatos felismerése annak, hogy teremteni nem tudunk, de képesek lehetünk legalább rendet tenni magunk körül, magunkban, és ezzel elkerüljük a zuhanást önmagunk legmélyére, ahonnan már nagyon nehéz visszatérni. A többi nem a mi dolgunk, mert úgyis minden úgy történik, ahogyan történnie kell...