Mert én annyi mindent nem szerettem még. Többek közt a Loksit se, mert nem tudtam, hogy van. Bezzeg az Illés meg a Máté Péter. Aztán valahogy eljutott a tudatomig ez a négyszólamú őrület, és azóta időről időre sínen vagyok. Pasolinit se igazán néztünk otthon. Inkább a spagettiwesterneket. Aztán valahogy… Mi a közös? Mario Girone, felesége után Terence Hill.
Próbálok visszaemlékezni az első mozira. Valami sötét kontrasztos mesefilm volt groteszk orrú fiúval, jobb oldalt egy sötétséges fekete fával. Féltem. Apám kijött velem a moziból, anyám bent maradt a bátyámmal. Fura. Mindig anyám szokott félbehagyni valamit miattunk. Nem is értem, akkor miért apám vitt haza a négyemeletes panelba. Lehet, hogy neki se tetszett?Idejét se tudom, mikor voltunk utoljára együtt moziban. Lehet, hogy a Marslakó a mostohám volt az utolsó? Ja, nem, egy kempingezős nyáron a közeli autósmoziban összejött az Úszó erőd, a mimika nagymesterével, Steven Seagallal. Akkor még szerettem, mert hosszú haja volt. Mármint a korábbi filmjeiben (Nico, Ölve vagy halva). Ma már megint csak nekem van hosszú hajam. A pofavágásokról nem is beszélve.
Emlékszem, volt valamikor a magyaregyen – me hogy így hívtuk, ugye – Charles Bronson sorozat. Na, azt is sokat néztük együtt, bár volt, amit nem nézhettem, le kellett feküdnöm. Nem tudom, milyen megfontolásból lehetett az egyiket, a másikat meg nem. A csúcssorozat persze a Twin Peaks volt. Minden kedden és csütörtökön volt sorozatnap. Apám valahol a 7-10. rész táján adta fel, még mielőtt megtudta volna az alapkérdésre a választ: ki ölte meg Laura Palmert? Én meg betojva néztem a kisszobában, és nem mindig tudtam hova tenni, hogy az apa a gyilkos. Persze mire ez kiderült, addigra már sokkal fontosabb kérdések merültek fel. Néha kihagytam, mert Bobtól féltem, de másnap az iskolában fizika óra előtt mindig szóba jött, és ilyenkor nem tudtam beszélgetni az Ildivel, csak hallgattam, ahogy magyarázta a rendszert kemény 12 évesen. A rettegett Bobot egyébként egy Tony Silva nevű pofa alakította, nem csinált semmit, csak nézett. De hogy! Foglalkozását tekintve egyébként díszítő volt a forgatáson. Az egyik szünetben egyedül maradt a teremben, David Lynch agya meg ugyebár olyan, amilyen. Na, így született meg – számomra - minden idők legfélelmetesebb figurája.
Kicsit fiúsodván megérkezett az Angyalbőrben. Mára már jóformán semmire nem emlékszem, csak Usztics olajbogyózására, valami nagymellű Nellyre, meg hogy egyszer miklósegeres vásznat festettek terepszínűre sátornak, de az eső lemosta a festéket. Viszont napra nap a katonaság volt a téma, a többség lelkendezett és nem zavartatva magukat a ténytől, hogy még csak általános iskolások vagyunk, közös bevonulást terveztek. A leghangosabb a Zoli volt. Ma hivatásos katona – katonazenész. Én meg megúsztam a sorozásokat. Az is egy szép sorozat volt.
Haladtunk előre, nyiladozott az értelmünk, bár még nem eléggé, és a Szomszédok mellé megérkezett a Família Kft. Többnyire ebből is csak az anci, eddig vagyok, vili te nagyon hülye és hasonlók maradtak meg. Szép Károlynak hívták az apát. Ádám Tamásnak hívják a színészt, rendezőt. Az élet úgy hozta, hogy ülhettem vele néhány pohár fölött a kecskeméti színészbüfében. Nagyszerű ember. Mondom én, akit sohasem rendezett.
Mind-mind apámmal. Az anyai vonalat most hagyjuk a Szomszédokkal, Klinikával, Guldenburgok örökségével. Azért Magenheim doki nem éppen mellékesen sántikál a Nemzeti színpadán York napsütésében. Apai tévévonal volt a Forma-1 még Mansell-lel, Piquet-vel, Prosttal, Sennával. Ez is elmúlt. Valahogy az öreg legendák jobban izgatnak, mint a feltörekvő fiatalok.
És akkor öreg legenda alapon egy erőszakos hajtűkanyarral csapjuk még ide ezt a Bud Spencer kontra Terence Hill korszakot. Ez is nagy közös, de ezt már bepötyögtem korábban. Néztem a korombelieket a fesztiválon, akik valami sajátos kasztot alkotnak a filmnézők közt. Megmaradt a gyermeki rajongás. Ott él a mindennapjaikban. Irigylésre méltó. Nekem pechem van, az említett meghatározók közül ma már csak a Twin Peaks tud tűzbe hozni – Tűz, jöjj velem -, arról meg nem feltétlenül a napsütötte idill jut eszembe.
De azért jó néha visszaugrani az időben és a nagypapa térdén lovagolni. Kár, hogy a Papa már halott.
