Változnak az idők: 1991 tájékán a Queensryche alighanem még Magyarországon is könnyűszerrel hozott volna be 6-7 ezer nézőt egy koncertre, most azonban meg kellett elégedniük egy félházas PeCsával. A távol maradók azonban csak saját magukkal szúrtak ki.

A seattle-i Queensryche-ot annak idején, a ’80-as évek derekán a gondolkodó ember rockzenekarának, a techno (értsd: technikás) metal pápájának és a progresszív rock messiásának is nevezték többek között az okosok, és ezek a skatulyák természetesen ugyanúgy nem mondtak el semmit róluk, mint ahogyan ma sem írják körül rendesen, mit is kaphatott az, aki ellátogatott a csapat első önálló budapesti koncertjére (először 1991-ben jártak itt a Monsters Of Rock fesztiválon, majd 2004-ben a Summer Rockson). Az azonban nem kérdéses, hogy a hagyományosabb, Iron Maiden- és Judas Priest-vonalú heavy metallal startolt zenekar az 1988-as Operation: Mindcrime konceptalbummal olyan örökérvényű klasszikust tett le az asztalra, ami nemcsak az akkori mezőnyt hagyta állva mindenestül, hanem voltaképpen azóta sem akadt párja. A földalatti terrorszervezet bedrogozott bérgyilkosáról szóló forradalmas-lázadásos sztoriban rockoperai környezetben forrt össze sosem hallott módon organikus egységgé a klasszikus heavy metal, a slágeresebb hard rock és a komplex, technikás progresszív zene, ráadásul mindez kifejezetten dalközpontú formában történt, így aztán nem is csoda, hogy a Queensryche neve onnantól kezdve az igényesség szinonimájaként vonult be a rajongói köztudatba. A lecsiszoltabb 1990-es Empire később MTV-s megasztárrá tette a zenekart - több mint 5 millió példány kelt el belőle -, a ’90-es évek közepén, a rockzene legsötétebb időszakában azonban ők is veszítettek fényükből.

Az erős félház még jobb is volt a vártnál, hiszen mint a fentiekből is látszik, a csapat valamikor úgy 16-18 éve volt a csúcson, utolsó általánosan elismert és respektált albumukat 1994-ben adták ki, azóta a finnyás tábor nem nagyon akaródzott megszeretni próbálkozásaikat, beleértve ebbe az Operation: Mindcrime két évvel ezelőtti második részét is. Mivel Geoff Tate és társaik ezen az estén a két konceptlemezre épülő monstre koncertet adtak, méltán nevezhető speciálisnak a műsor, Európában csupán egy-két állomáson nyomták le teljes egészében a két lemezt. A különleges bukét még az sem tudta megkeseríteni, hogy a román határon közbejött kötözködősdi miatt csak 22.10-kor, a tervezettnél másfél órával később indulhatott a show. Látványos, de nem túlspirázott színpadkép, néhány vendégszereplő és statiszta, illetve öt zenész a fronton – valójában rockszínház volt ez inkább, mint hagyományos koncert, méghozzá távolról sem valami sufniból feltuningolt cikiség, hanem világligás élvonal. Rockszínházi előadásban persze nincs nagy tere a spontaneitásnak, így aki ilyesmire áhítozott, annak óhatatlanul is csalódnia kellett.

Mivel az Operation: Mindcrime valóságos rajongói bibliának számít, nem igényel különösebb részletezést, hogy milyen reakciókat váltott ki a közönségből a ’88-as dalfüzér felelevenítése. A Queensryche ráadásul sokakkal ellentétben tényleg lemezminőségben játszik, az a feszesség és technika, amivel a színpadon hozzák magukat, egyenesen lenyűgöző, és tegyük hozzá, kell is egy ilyen óraműpontossággal megkomponált performanszhoz. Ami a főszereplőt illeti, az egyébiránt groteszk módon csúnya, ám roppant szimpatikus Geoff Tate hangja fantasztikus, torka semmit sem kopott az évek során: elejétől végéig uralta az egész előadást, a kissé töltött galamb, ám igen jó karban lévő Pamela Moore énekesnő pedig méltó partnere volt ebben. Színészi kvalitásaik persze nem állnak egyenes arányban énekesi tudásukkal, Tate ilyen irányú tevékenysége többnyire kimerült a fennakadt szemű, kiakadt ég felé tekintgetésben és a nagy elesésekben, amiből bőven elég lett volna kevesebb is, de úgysem ez a lényeg.