– Ide tessék, ide jöjjön, pillantson a dobozba, feneketlen mélység, a Halált láthatja odabent... – és ilyenkor gúnyos, csaknem sátáni vigyorrá rendeződtek ráncai. Mellette két kisfiú nyomogatta szorgalmasan egy számítógépes játék gombjait, az újságos előtt rövid sor, egy standnál pedig bioritmust készítettek számítógéppel, mindössze ezer forint ellenében.
Napok óta járok errefelé, és csodálkozva állapítom meg, hogy az a feketeruhás alak senkit nem érdekel, igaz, ő sem törődik a többiekkel, nagynéha gúnyosan végignéz rajtuk, aztán tovább mormolja azt a bizonyos mondatot.
„Feneketlen mélység... Megpillanthatja a Halált...” – ez járt eszembe még éjszaka is. Tudtam, hogy csakis valami ócska trükk lehet, mégsem szabadulhattam a gondolattól, másrészt annál biztosan nem nagyobb átvágás, mint azok a bizonyos bioritmusok. Egyszerre csábított hát a kívánság, és riasztott annak az embernek a tekintete – aztán egy reggel úgy döntöttem, megszólítom. És hogy belenézek-e abba a dobozba, azt majd eldöntöm ott és akkor.
Átvergődtem a bioritmusra várók között, és megálltam a feketeruhásnál. Az meg rám nézett azzal a förtelmes vigyorával: – Ide tessék, ide jöjjön, pillantson a dobozba, feneketlen mélység, a Halált láthatja odabent... – és felcsillant a szeme. – Jöjjön csak közelebb, fiatalember, nem harapom le a fejét, tessék, a doboz belseje Önre vár!
– Mondja csak, mibe kerül ez a bolondság? – kérdeztem tétovázva.
– Ugyan, jóember, hová gondol? A Halált akarja látni, és még fizetne is érte? Jöjjön, nézzen, lásson, zuhanjon, ameddig lehet, nem kerül egyetlen fillérjébe sem!
– Ne haragudjon, de olyan különös ez az egész... Van benne valami, hogy is mondjam, persze tudom, hogy szemfényvesztés ez is...
– Csodálkozik? – vágott közbe kajánul – A Halál már csak ilyen. Nem is értjük, tudomásul sem akarjuk venni, pedig mindig itt ólálkodik mindenki körül... De egyszer mégiscsak engednünk kell a csábításnak... Különben igaza van: szemfényvesztés. Mondom: szem-fény-vesztés...
– Egyáltalán belenézett már valaki ebbe a micsodába? – kérdeztem óvatosan.
– Ugyan – nevetett az idegen –, hiszen láthatta: az emberek észre sem vesznek, legfeljebb néhány kisgyerek, megijednek, és bömbölni kezdenek, aztán kapnak a sarkon egy csokifagyit, és elfelejtik az egészet hosszú évekre, évtizedekre...
– Ezt úgy érti, hogy... hogy Önt az emberek nem látják... Hogy Ön... – és végigfutott a hideg a hátamon.
– Hát igen... valahogy így van. De maga igazán megérdemli, kukkantson bele az én kis dobozkámba, jöjjön vissza, fiatalember, hová rohan, nem látja, az autóbusz, már nem tud lefékezni, mit csinál? Látja, most már késő, legalább belenézhetett volna a dobozba, mielőtt...
