Fene tudja, miért rögzül a fejemben az a tévés kép, talán 2006-ból, amikor Frank Lampard kék mezben átveszi a keresztlabdát egy fényreklám előtt két méterrel. A reklámon egymást váltva villódzik a The Fratellis/Costello Music felirat. Nyilvánvaló volt, hogy együttesről van szó, és irigyeltem a boldog angolokat, lásd: jó foci, jó zene két méteren belül.

A Fratellisre hamar rákerestem a sokak által elítélt módon, hiszen a focimeccset követő hetekben már Magyarországot is elérte a híre az együttesnek: második helyig jutottak az angol eladásin.

Persze tele van a szeméttelep lejárt akkumulátorú, az első lemeznél kifejezetten ígéretes, de azonnal zseninek kikiáltott együttesekkel - mint Keane, Bloc Party stb. A Fratellisben viszont elős hallásra rengeteg energia volt.

Henrietta



Jam-, Kinks-, T.Rex-hatások, ami önmagában nem esemény, ha egyszer már a kilencvenes évek közepe óta ezeket hasogatja mindenki tűzifának - a Fratellis viszont két dologban mindenképpen érdekes. Egyrészt az egész mezőnyben a legtöbb sláger/lemez kvócienssel dolgoztak, másrészt az említett hatásokat úgy valahogy építették magukba, mintha azok egyet pattantak volna - a Libertines-en. Azon a Libertines-en, ami szűk évtizede neuralgikus műveleti területe a zenei sajtónak: egyik oldalról azt hallani, hogy a Rolling Stones óta senkinek nem volt annyi kraft, mint bennük, a másikról azt, hogy szerencsés pillanatban kaptak el egy tónust, de ezen felül egy lemez nem lemez, a mítosz pedig a média gumicsontja. Az mindenesetre biztos, hogy a Libertines óta a fekete bőrdzsekis pop-rock legjobbja a Fratellis volt. A focitémával (szabályos indulókkal - Lampard nagy örömére) is tömegeket állított maga mellé. Sok vegyértéke volt, akár a zenei hatásokat, akár a megszólítható rétegeket tekintjük, a szöveg az iróniáig a proletár-egyszerűségig több regiszteren játszott magabiztosan. De most megjelent a második lemez, és úgy tűnik, a Costello Music egynyári ajándék volt. Felállva áldozzunk három perc tizenhatot az emlékének:

Flathead



A Here We Stand olyan cím, amire egy zenei belterjtől elnehezült angol kocsmaasztal is felvidulna: hehe, magukra írják, mi a baj velük. Mert bizony ez. A Here We Stand biztonsági munka. És a második lemez mindig kritikus. És nyomai sincsenek a kezdeti szikrának. De sajnos különösebb hibát nem lehet találni az albumon. Így nehéz lesz nekik elémagyarázni, micsoda vétség ez az egész. Mert a probléma az, hogy a Fratellis öröm volt és fiatalság és pimaszság - jelzem: életszagúbb pimaszság ez, mint ami a Supergrasst jellemzi. Jönnek egymás után a dalok, amelyek legjobbja is a debütalbum deluxe-verzióján kaphatna csak helyet. Íme, itt van az, ami legalább hellyel-közzel rendben van.

A Heady Tale



Nincs ezzel hiba, de 2006-ban tényleg csak B-oldal. Aki élvezi a gyorsuló részeket, az hallgassa csak végig, micsoda amerikás, rádióbarát lalázásba torkollik az egész. Ezen a lemezen ez nyilván vezérhajó. Az első kislemeznek választott Mistress Mabel akár a Jóbarátok-sorozat főcímdala is lehetne. Ami azért más kategória, mint mondjuk ez, két év előttről.

Chelsea Dagger



Jó, ne is küzdjük holmi lexikális reprezentálással, nincs szükség arra, hogy elmondjuk, milyen producerrel, hol vették fel, kikkel és hol léptek fel, hogy készül-e az énekes szólólemezre (igen), a lényeg az, hogy a Here We Stand nem csupán úgy szar, ahogy egy lemez az szokott lenni. Hanem úgy, hogy közben idegesek is leszünk.

Egy gyönge második album szólhat persze az elbizonytalanodásról, a zsákutcáról és az önismétlésről. Nehéz, de talán még ki lehet evezni az ilyen mocsárból. Mert ezen hibák esetében még nincs baj a lelkiismerettel. De amikor a második lemez úgy nem sikerül, hogy érezhetően körzővel-vonalzóval lettek fölskiccelve a célcsoportok, el lehet képzelni, hogy Fratelliék dalszerző vénájába bizony bekerült a megfelelési kényszer kicsi rögje, és akad az egész. Nincs ezen már olyan sláger, aminek a Youtube-linkjét továbbküldöm a barátaimnak - annál inkább van olyan, ami egész jól elvan a háttérzajok tengerében, ha az ember lángosért áll sorba. Sajnos ezek a gyerekek nagyon elhitték, hogy sztárok, és úgy döntöttek: a futballstadionok közönségét lecserélik a rádiókéra. Az első teremt egy hangulatot, a második pénzt ad. De egyik világ sem hülye, és hamar kitudódik, hogy ki dolgozik a szíve, tehetsége, sorsa ellen. A Fratellis el fog tűnni. Most ott állnak, ahol a lemezcímben mondják magukról (sehol, csak: itt), és ez mindent elmond róluk. Pedig ilyeneket írtak. Nem az őskorban - csak két éve. Még mielőtt agyalni kezdtek, mit kéne csinálni.

Baby Fratelli