Aki esetleg a József Attila vagy a Kafka Margit gimnáziumba járt az elmúlt évtizedek valamelyikében, óhatatlanul összeforrasztotta bimbódzó kamasz lelkét a szemben lévő kis parkkal, amelynek közepén fekszik még ma is a Feneketlen-tó.
Igen, mi, XI. kerületi srácok így mentünk legelőször és másodszor is ehhez a csodatóhoz, a magunk képzeletvilágával, mi érzékenyebbek hova is menekülhettünk volna a kommunizmus kellős közepén, ha nem a Feneketlen-tó mélység-meséibe. Suli után fagyival a kezünkben kavicsokat dobáltunk és azon fantáziáltunk, melyikünk kövecskéje érhet le előbb a mélységbe. Igen, mert ez volt a mi Loch Nessünk, oda jártunk fantáziálni, mikor bukkan fel valami ősi lény, ami aztán sorra nyelné el a kacsákat s a horgászengedéllyel nem rendelkező kocahorgászokat. És persze „közutáltuk” a „Jóskásokat”, az elit-gimit, magunk sem tudtuk, miért, persze csak azért, mert az előttünk járó gimisek ezt hagyományozták ránk. Ennek eredménye volt, hogy kerültük őket, mint az ördög a szenteltvizet. Sosem gondoltuk volna, hogy oda is emberi lények járnak, hasonló homo sapiensek ugyanolyan érzésekkel, küzdelmekkel és gondolatokkal, mint mi. És ez az érzés határtalanul mély volt. No, nem az utálat, mert azért azt nem tudtuk, mi az, inkább a „nem szeretjük őket” attitűd. Ők a kiemeltek, mi a hátrahagyottak. Ez persze ostobaság volt, bár akkor nem úgy tűnt. Koholt vád volt, s mi a bőrünk alá szívtuk. Hogy mi mások vagyunk, s kit érdekel az, hogy más ember mit érez, mit lát a világból, jaj, s netalán ő is hasonlóan szűkösnek érzi a környezetét, és laposabbnak a levegőmolekulákat úgy egy méteres körzetében, s ezért keresi - mint én - a művészet fellegvárait, hogy talán annak ormán lévő bástyákról másképp tetszik a világ.
Emlékszem, három fura figura volt az általánosban, az egyik állandóan verseket írt, a másik a szemén super 8-as kamerával született és járt-kelt az iskolán kívül s belül, a harmadik az osztály és az úttörőcsapat udvari bolond-mókamestere lett. Ez utóbbi voltam én. Mi hárman úgy éreztük, valami különlegesféle ficánkol bennünk, aminek még a nevét sem tudtuk, csak Aranka néni, a magyartanár-osztályfőnök. Egyedül ő tudhatta a titkot: érzékenyebbek és sérülékenyebbek leszünk majd a gimiben is. Igaza volt.
Mondjuk tényleg a levegőbe, s mi az a szárnyalás, amiről néhány művésznek nevezett furcsa figura beszél, s hogyan lehetséges ez egyáltalán szárnyak nélkül? És mit jelenthet az, hogy ott is van feneketlen, s határtalan magasság, ami csak néhány embernek adatott meg ezen a földtekén. Igen, mert onnan már szép is lehet a feneketlen mélység. Akkoriban rajzoltam nagy mesterek rajzait otthon suli után, Leonardo madárszárny-terve elbűvölt, nem értettem, csak éreztem, valamit tud ez az ember. Felülemelkedni egy kicsit-nagyon, hogy meglássuk a dolgok helyes elrendezkedését. Hogy a sok értelmetlenséget nem kell mindig megérteni. S hogy ehhez nem kell feltétlenül művésznek lenni.
És mint minden, ez is nézőpont kérdése. A hétköznapjaink részleteiben igenis vannak olyan pontok, amiről tovább ugorhatunk, s ha akarjuk fel is emelkedhetünk. Talán nem járok messze az igazságtól, ha közvélemény kutatást tartanék a feneketlen mélységről, kinek mi jut eszébe, talán negatív s súlyos-komor értelmezéstartományba akadnék. De szeretném, ha nem így lenne. Szeretem néha a felfordított világot, s most tegyük ezt is. Vegye le mindenki a sötét napszemüvegét és vegyen fel szeretet-lencsét! És most nem az elcsépelt love-pszichés-rózsaszínfelhős-csöpögős-zsebkendősírásosra gondolok, hanem olyanra, ami átformálja a környezetünket. A kicsi dolgokba beleékelődött szeretet-morzsákat. Nem lehetne ez most a feneketlen mélység? A kifejezhetetlen, mert nincs vége. A beláthatatlan, mert nincsenek keretei? A felfoghatatlan, mert nincsenek korlátai? És azért mondjuk ki, ehhez kellenének a LÁTÓ szemek, hogy ezeket észrevegyük. Igen, a káoszból rendet, a pofára esésekből újrakezdést, a reggeli ébredés első pillanatában megbúvó „tegyek-már-valami-jót” érzése. Hogy ne csak az a magyaros pesszimizmus retina-látás, a szétcsúszott világrend-kép, a szomszéd kertje mindig zöldebb, a balszerencsés-miért-pont-én-énkép, hanem az összetartó utak, a szomszéd-nem-is-olyan-rossz-ember, én-is-hibázhatok-nem-csak-mindig-a-másik, hogy az egy kis lépés itt lent, s ezer odafent szívdobbanás-energiával feltöltődött hétköznapok is lehetnek szépek!
Közel negyven év telt el. Elköltöztem már régen a Feneketlen-tó környékéről. Apám s anyám felnevelt, adott felnyitható szempillákat, amivel láthatok, kiléptetett az életbe, ami néha övön alulit ütött, s ma már tudom, mi az a fémfogú, amit csapdának hívnak, miért van a banánhéj, hogy nem mindenki barát, mi az, hogy felállni s hogyan kell újrakezdeni, mi az, hogy teher alatt nő a pálma, de azért lássam szépnek az életemet, hogy néha olyan kuszák az utak a lábam alatt, de mindig van egy pont, amivel kitornázhatom magam belőle, s porszemnek látszom egymagam, de mégis hatással lehetek a világra. Hogy másokban is bízhatom, hogy higgyek egy csapatban, hogy higgyem el, mindenki valamilyen célra született erre a világra, csak fel kell ismerni, hogy a naivság törékeny és gyakran nem vezet célra, s legyek inkább józan. Mik a profán meg a szent dolgok, miért nem csökken, hanem növekszik bennem a szeretet az embertársaim iránt, ki az én „felebarátom”, hogy akarat és odaszánás nélkül nem megy semmi…..
Hogy a feneketlennek tűnő tavaknak is van alja, s kiderül, hogy sekély, de arra is rájöttem, hogy bennünk van elrejtve a változás-kulcs, ami határtalan lehetőség-ajtókat nyithat meg, s elsuhanó napjaink minőségét igenis mi határozzuk meg, nem az anyós, a mogorva pék, a bunkó köztisztviselő, a pókerarcú BKV-ellenőr, a szenvtelen hangú ügyfelszolgáló, aki unott hangján sorolja fel a megnyomandó telefongombokat, a parkoló-automata, ami elnyeli a pénzünket, a szembejövő sávban haladó kocsi vezetője, aki nagy ívben éppen balra kanyarodva telefonál, s hajszál választ el minket attól a bizonyos frontálistól. S közben észrevesszük, ha van rá szemünk, az Élet, a Sors, az isteni gondviselés gyakran nehezen áttekinthető, láthatatlan mélység-magasságában az utak mégis rendezettnek tűnnek, régen elveszettnek hitt apa a fiára lel, szerelmek szövődnek, az elviselhetetlennek tűnő szomszéd elköltözik az éjjel ugatós ebjével együtt, mégis megkapjuk az állást. Vagy egy kafkás végzős gimis 26 év múlva találkozik egy József Attila gimnáziumban végzett fiúval s nemhogy ellenségek nem lettek, de komoly barátság szövődik köztük. Ez vagyok én és Schein Gábor író barátom. Lehet, hogy most már együtt kellene kavicsokat dobálnunk a Feneketlen-tóba.
