Forradalmasították a hip hop és a rock fúzióját, sikkessé tették a vörös csillagot az amerikai tinédzserek körében, hollywoodi luxusvilláik mélyéről uszítottak habzó szájjal a gazdagok ellen, most pedig ismét itt vannak. Az urbánus dzsungel elsőszámú gerillaharcosa, a Rage Against The Machine a hírek szerint a Szigetre is nagy esélyes volt, de a magyar közönségnek végül még várnia kell rájuk.

A Rage Against The Machine a hivatalos verzió szerint 1991-ben alakult Los Angelesben a Harvard egyetemen kitüntetéssel diplomázott Tom Morello gitáros és a Puerto Rico-i hip hop fanatikus, Zack De La Rocha jóvoltából, akiket a Tim Commerford basszusgitáros és Brad Wilk dobos egészítettek ki. „Már a banda megalakulásakor nyilvánvaló volt, hogy egészen más irányokból érkeztünk, de mindig voltak közös céljaink. Mikor a legelső időkben a számunkra fontos zenékről beszélgettünk, Mindössze két olyan lemezt találtunk, amik mindannyiunk gyűjteményében megvoltak: a Soundgarden Badmotorfingerjét és az első Cypress Hill albumot. Zack már az első próbára olyan szövegeket hozott, amelyek egyből megadták a banda arcát. Érezni lehetett, hogy minden egyes szót a magáénak érez, de ugyanakkor mi is rögtön azonosulni tudtunk a soraival. Persze tudtuk, hogy ezzel a nyíltan politikus hozzáállással nem lesz könnyű dolgunk. Korábban mindig azt hittem, hogy a politikai érdeklődésem párhuzamosan fut majd a zenélés mellett, és ekkor jöttem rá, hogy a kettő szorosan össze is kapcsolható. Ez óriási szerencse. Saját tapasztalatból tudom, milyen sokat jelentett, amikor a The Clash szövegei alátámasztották mindazt, amit már előtte is sejtettem a kormányok bűnös üzelmeiről és a fogyasztói társadalom céltalanságáról. Ugyanez volt a helyzet később a Public Enemy szövegeivel is. Olyan dolgokat tudtam meg belőlük, amelyek nem szerepeltek a hatórás hírekben. Kissrácként én is istenítettem a Black Sabbath-ot meg a KISS-t, és ma is imádom őket, de a Sabbath szövegei mondjuk nem igazán kapcsolódtak a mindennapjaimhoz. A Sex Pistolsnak és a Clash-nek valahogy több volt számomra a mondanivalója.


A csapat szakmai dolgokhoz való hozzáállása – zenéjükhöz hasonlóan – cseppet sem volt mindennapi, sőt, mondhatni szöges ellentétben állt az általános felfogással: Tom Morello a leghatározottabban kijelentette, hogy ők bizony senkit sem akarnak szórakoztatni, sőt, legfőbb céljuk éppen a rockzene és a szórakoztatás minél élesebb kettéválasztása, illetve a zenei mozgalmak összekapcsolása a különféle politikai jellegű csoportosulások tevékenységével.

A Rage Against The Machine már számos turnén túlesett, amikor a banda nevét viselő első lemezük 1992 végén a boltokba került. Az önmagukat legtöbbször egyszerűen csak „szocialista rockzenészekként” emlegető Zack De La Rocha hatalomellenes kirohanásai olyan dalokban kerültek a legszélesebb közönség elé, mint a Killing In The Name, a Bullet In The Head, a Bombtrack, a Take The Power Back vagy a Freedom. A szövegeken lehetett vitatkozni, de azt soha senki nem kérdőjelezte meg egyetlen pillanatra sem, hogy az album korszakhatárt jelent a gitárzenék történetében: rap és rock fúziója soha azelőtt nem volt még ennyire ösztönös és gördülékeny. Morello tökéletesen egyedi gitárhangszínei, bizarr gerjesztésekkel, zajokkal felturbózott trükkjei révén a gyakorló zenészek is egyből új tanulnivalókra leltek, ráadásul a gitáros kibontakozásához az egész rockvilág egyik legfeszesebb ritmusszekciója szolgáltatta az alapot. Igen képzett társaival ellentétben Zack De La Rochának nyilvánvalóan köze sem volt a klasszikus értelemben vett énekléshez, de itt nem is ezen volt a hangsúly, hiszen a frontember vad, gyűlölettel teli, dühtől feszülő rappelése tökéletesen passzolt a zenéhez.

A Rage Against The Machine már a lemez borítójával botrányt keltett, hiszen azon egy önmagát felgyújtó buddhista szerzetes fotója szerepelt, az ilyesmi pedig igen nehezen megy át az amerikai lemezbolthálózatok szűrőjén. A zenekar eközben vadul turnézott, nyitottságukat bizonyítandó neves rapperekkel éppúgy, mint a hardcore és metal vonal nagyjaival. Sikerükre jellemző, hogy 1993 nyarán már felléphettek az amerikai Lollapalooza fesztiválturnén, ahol igen okosan ki is használták az óriási nyilvánosságot, amikor a philadelphiai állomáson 15 percig álltak a színpadon anyaszült meztelenül és beragasztott szájjal, hogy ezzel tiltakozzanak a zeneiparban érvényesülő cenzúra ellen. A dolog természetesen elképesztő botrányt okozott, de a minduntalan vörös csillagos, sarló-kalapácsos pólókban mutatkozó zenekar már előzőleg is rengeteg vitát váltott ki folyamatos politizálásával, az agresszív, lázító szövegekkel. De La Rocha dalszövegeit rengetegen istenítették, sokak szerint azonban a súlyos társadalmi kérdéseket feszegető szövegek nem voltak többek erőszakosan papoló, látszólag komoly üzeneteket közvetítő, de valójában üres közhelyektől kongó, csupán a felszínt megkapirgáló gyerekes mocskolódásoknál.

Előzőleg alighanem senki sem számított rá, hogy az akár minden idők egyik leghatásosabb zenei dührohamaként is körülírható Killing In The Name-mel a Rage Against The Machine egy egész generáció szívébe talál majd bele. A páratlanul húzós középtempóban menetelő, intenzív groove-ra épülő dal híre futótűzként terjedt el a rocktáborban, de a csapatot az alternatív zenék híveinek egy tetemes hányada is megkedvelte, nem is beszélve azokról a nyitottabb rapperekről, akiket szintén sikerült magukkal ragadniuk. Szókimondó szövege és a legendás „fuck you, I won’t do what you tell me” sor miatt a Killing In The Name ugyan nem lehetett az amerikai FM-rádióadók és az MTV kedvence, de a dal még így is a '90-es évek egyik legnagyobb underground himnuszává vált.



A debütáló album csak az Egyesült Államokban több mint 3 millió példányban kelt el, ami elképesztő eredmény volt egy ennyire non-kommersz, brutálisan szókimondó és antipopuláris zenekartól, de a Rage Against The Machine gyakorlatilag mindenütt a modern rockbandák egyik zászlóvivőjévé vált. Tulajdonképpen bizonyos szinten még mulatni is lehetett azon, hogy éppen egy gazdagok és a kapitalizmus ellen minduntalan habzó szájjal kirohanó együttes lett már legelső albumával lemez- és dollármilliomos sztárbanda, de ők mindezt természetesen úgy értékelték, hogy így legalább több emberhez juttathatják el a mondanivalójukat. Ugyanez volt az indok arra, amikor második lemezük, az amerikai listavezető 1996-os Evil Empire után Amerikában a U2, Európában pedig a The Prodigy vendégeként turnéztak: saját bevallásuk szerint nagyon örültek a lehetőségnek, hogy üzeneteiket éppúgy megkísérelhetik legyűrni a U2 alapvetően konszolidált közönségének a torkán, mint a progresszívebb dancefloor-zene híveinek szimpátiáját elnyerni.

A kritikusok párhuzamosan ugyanakkor szinte kivétel nélkül megjegyezték, hogy a második lemez még a 4 éves köztes időszak ellenére is kevés újdonságot hozott az elsőhöz képest, ugyanezek a megjegyzések pedig már kifejezett kritikai éllel párosultak az 1999-es The Battle Of Los Angeles kapcsán. Azt ugyanakkor lehetetlen volt nem észrevenni, hogy több helyen inkább a higgadt, kimért, de azért továbbra is brutális húzás vette át a szabadon eresztett féktelen, vad düh helyét, és ez sokak szerint nagyon jót tett a csapatnak. „Talán rosszul mérem fel a mainstream mibenlétét, mert az, hogy az Egyesült Államokban csaknem félmillióan vették meg egy hét alatt a lemezünket, csakis azt jelentheti, hogy nem akar mindenki az agyatlan popzenék segítségével menekülni a mindennapi problémák elől, és jó sokan vannak az olyanok is, akik nem ijednek meg attól, hogy egy kicsit gondolkozzanak”, kommentálta az album újfenti amerikai listavezetését Morello.

A Rage Against The Machine ezúttal is hatalmas botrányt kavart, amikor a lemezről kimásolt második kislemezdal, a korábbi sikerszámaiknál sokkal kevésbé nyilvánvaló, izgalmas Sleep Now In The Fire videoklipjét a Wall Street kellős közepén, a New York-i tőzsde lépcsőin vették fel mindenféle hatósági engedély nélkül. Sokan persze ezt is nevetséges figyelemfelkeltésnek bélyegezték, a zenekar azonban az elnyomó kapitalista világpolitika ellen rúgott hatalmas gólként értékelte, hogy a hevenyészett show miatt a tőzsde épületét kora délután le kellett zárni.



2000 októberének elején, az amerikai MTV díjkiosztóján Timmy C. hatalmas botrányt csapott, amikor a Limp Bizkit színpadra lépésekor felmászott a színpadi díszletre, és először nem volt hajlandó onnan lejönni, majd miután mégis lemászott, összeverekedett a biztonsági személyzet tagjaival. A kis magánakció a zenekar tagjainak rosszallását is kiváltotta, és voltaképpen az első lépést jelentette a vég felé: Zack De La Rocha 2001 elején távozott a csapatból, társai pedig a Soundgarden volt frontemberét, Chris Cornellt állították a helyére új projektjükben, a szintén hatalmas platinasikereket arató, de hagyományosabb vonalon mozgó és csak áttételesen politizáló Audioslave-ben.

Tom Morello persze a Rage Against The Machine 2007-es újjáalakulásához is megtalálta a megfelelő indokot. „Muszáj elősegítenünk, hogy Amerika kikerüljön abból a jobboldali purgatóriumból, amibe a Bush-kormányzat taszította”, fogalmazott a gitáros, és a zenekar innentől kezdve tulajdonképpen ott folytatta, ahol az évtized hajnalán befejezték. A hírek szerint komolyan esélyesek voltak az idei Szigetre is, de a dolog végül nem jött össze, így akit érdekeltek, azoknak az ausztriai Nova Rock fesztiválra kellett zarándokolni miattuk, ám ami késik, az bizonyára nem múlik. Kétségtelenül lenne valami pikáns színezete annak, amint egy volt kommunista országban Zack De La Rocha sarló-kalapácsos pólóban jelenik meg a színpadon, a koncert közben kis színesítés gyanánt felhangzik az Internacionálé, néha pedig egy-egy mondat erejéig kitérnek a rendszer gyönyörűségeire - de nálunk még talán hajlandóak is lennének megspórolni mindezt.