A szovjet kényszermunkatáborok fő célja a sztálini időkben a szovjet utópia, a kizsákmányolásmentes társadalom megvalósítása volt, létüket emellett erőltetett gazdasági törekvések indokolták. Az eredmény mégis a 20. század egyik legnagyobb, bár keveset emlegetett népirtása lett. Egy amerikai egyetem virtuális kiállítása objektíven és érthetően ismerteti meg a mai nézőt a Gulagon zajló élet szörnyű részleteivel.
Maria Csebotareva fiatal parasztasszony volt, aki állítólag másfél kiló rozst „lopott” az állam által rekvirált földjéről a milliónyi áldozattal járó 1932-1933-as éhinség idején, hogy megetesse négy éhes gyermekét. Az államhatalom elképesztően aránytalan büntetéssel torolta meg Csebotareva bűnét: 10 évet kellett eltöltenie a Gulagon. Amikor büntetése 1943-ban lejárt, rabságát 2 évvel meghossszabbították a második világháború végéig. Szabadulása után sem térhetett haza, száműzetésben kellett maradnia az északi sarkkörnél fekvő tábor közelében. 1956-ban, Sztálin halála után 3 évvel és bebörtönzése után térhetett haza. Gyermekeit soha nem látta viszont. 23 év kín és rabság némi gabonáért, amit egykor saját tulajdonú földjéről aratott le.
Az asszony történetét a Gulaghistory.org címen elérhető virtuális Gulag-kiállítás és -archívum lapozgatása közben ismerhetjük meg. Az amerikai George Mason Egyetem történelem és új média központja által készített weboldalon videók, műalkotások, tárgyak, fotók, feljegyzések és rajzok gazdag archívumában keresgélhetünk, túlélők visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg a táborokban zajló kínkeserves mindennapi életet. Eközben történészek segítségével képet kapunk a táborrendszer történelmi konnotációiról, bőséges szakirodalmi anyaggal látnak el, és virtuális túrán bejárhatunk egy egykor volt munkatábort. A kétnyelvű, orosz és angol honlap egyszerűen kezelhető és áttekinthető. Készítéséhez állítólag szinte minden lehetséges dokumentumot felkutattak a készítők, amiben nagy segítségükre volt a hírhedt szibériai Perm-36 tábor helyén működő Gulag Múzeum, valamint a moszkvai székhelyű Gulag Emléktársaság.
Élet és halál a Gulagon
A Gulag (Glavnoje Upralevnyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej) azaz a Táborok Főigazgatóságának intézményei a Szovjetunió leszélsőgésebb klímájú, lakatlan pontjain létesültek 1917-ben, nem sokkal a kommunista hatalomátvétel után. A Szibériába való száműzetés korábban is kedvelt büntetőeszköz volt, maga Sztálin és Lenin is éveket töltött a zord északon.
Csak sejteni lehet, hogy 1917-től hány embernek kellett elszenvednie a szörnyű hideget, a foglyokat az éhhalál környékén tartó kosztot, a betegségeket, a kínzást és a reménytelen, gyötrő nehéz fizikai munkát, amit kezdetleges eszközökkel végeztek a foglyok. Az egyik becsült adat szerint 1953-ig 18 millióan jártak a Gulagon. Hogy közülük hányan lelték ott halálukat, szintén csak találgatni lehet, de a halálozási ráta igen nagy volt. Történészek legalább 1,6 millióra becsülik az áldozatok számát, de a valós adat ennél jóval nagyobb lehet, mivel a hatóságok minden lehetséges módon próbálták meghamisítani a számokat. Egyik módszerük például az volt, hogy haldokló foglyokat engedtek szabadon.
Amikor azt mondják, hogy Sztálin több ember haláláért felelős, mint Hitler, elsősorban a Gulagra, másodsorban a három hatalmas éhinséghullámra gondolnak (a 20-as, a 30-as években, valamint a második világháború után) – mondta Stark Tamás, az MTA Történettudományi Intézete Legújabbkori Osztályának tudományos főmunkatársa.
A becsület és dicsőség dolga
Mint mondta, a táborok létszáma attól is függött, hogy mekkora igénye volt éppen a munkaerőre a tűzzel-vassal fejlesztett gazdaságnak – eszerint töltötték fel a lágereket mondvacsinált bűnökkel megvádolt férfiakkal és nőkkel, akik köztörvényes bűnözőkkel összezárva tengették napjaikat. A rabok olyan munkákat végeztek el, amelyekre lehetetlen lett volna munkásokat bérelni. Ilyen volt a transzszibériai vasútvonal megépítése, a vorkutai feketeszénmezők kitermelése, a fehér-tengeri csatorna kiásása, favágás, kőtörés – mind-mind olyan, újonnan létrehozott ipari területeken, ahol korábban semmi sem volt, csak kínzó hideg, nyáron pedig vérszomjas szúnyograjok.
Az egésznapos munkát alkalmatlan, gyatra eszközökkel végezték, a kőtörők például életlen, gyenge csákányokkal, kézzel fejtették a követ, a bányászoknak kézi szerszámokkal kellett próbafúrásokat ejteni a tökéletesen fagyott sarkköri talajban, és ha nem volt meg az előírt norma, a csapat nem kapta meg a teljes fejadagját, ami egyébként is alig-alig fedezte kalóraigényüket. A túlélés eszköze gyakran a leleményes munkakerülés volt, amit egyes rabok művészi szintre fejlesztettek – hogy mentsék az életüket. Miközben a végkimerülésig dolgoztak, éheztek és fáztak, a táborban propagandaanyagokkal bombázták őket, még színi előadásokat is tartottak nekik. Táborszerte plakátok hirdették a magyarok számára is ismerős szlogent: „A munka a becsület, a dicsőség, a bátorság és a hősiesség dolga.”
„A büntetőtáborok fő célja eleinte a rendszer vélt vagy valós ellenségeinek felszámolása volt, aminek kézenfekvő eszköze lett a kényszermunka, hogy létrejöjjön a szovjet utópia, a kizsákányolásmentes társadalom. A politikai és gazdasági szempontok közül a harmincas-negyvenes években a gazdasági kerekedett felül: korlátlan ingyen munkaerő állt a rendszer rendelkezésére. Ez valójában nem volt ingyen munkaerő, a rendszer gazdasági hasznát sokan megkérdőjelezik” – mondta Stark Tamás. „A sztálini gazdaságot az jellemzte, hogy a cél a fontos. Mindegy volt, hányan halnak éhen, csak határidőn belül teljesítsék a munkát.”
A Gulag lakói
A Szovjetunió teljes területét beborító „Gulag-szigetcsoportok” (a szintén kényszermunkára ítélt Alexander Szolzsenyicin kifejezése) tipikus lakói a Szovjetunió megalapítása után a cári rendszer reprezentánsai közül kerültek ki: arisztokraták, egyházi vezetők, jómódú polgárok, bürokraták, a katonatiszti elit tagjai töltötték fel a lágereket. Később, a húszas évek végétől a kulákság felszámolásának fő eszköze lett a Gulag – magyarázta Stark Tamás. A harmincas évektől kezdve bizonyos etnikai csoportok is célponttá váltak, főként a határok mentén élő, nem orosz lakosság. Így például a lengyel határ közelében élő lengyelek; koreaiak, akik a japán határ környékét népesítették be; finnek Finn Karéliából. A háború után a kollektív felelősségrevonás jegyében csecseneket, mesketeket, kabarokat, tatárokat internáltak azzal a váddal, hogy együttműködtek a németekkel.
A béketábor többi országából is jelentős számú rabot hurcoltak a Gulagra szovjet katonai törvényszékek ítéletei alapján; Stark Tamás szerint a magyar foglyok száma több ezerre tehető, talán a tízezret is eléri. A rettegett lágerekről mindenki tudott a Szovjetunióban. „Hangosan nem volt róla szabad beszélni, de a lakosság kézbentartása, megfélemlítése megkövetelte, hogy tudjanak a megtorlás lehetőségéről” – fogalmazott a történész. A többi kommunista országban is hallottak a munkatáborokról, sőt helyben is léteztek ilyen lágerek. Nyugaton azonban sokan nem akarták elhinni, hogy a Szovjetunió így sanyargatja saját népét, különösen azok, akik a baloldallal szimpatizáltak, hittek a kommunizmusban – mondta Stark Tamás.
A soknemzetiségű táborokban nagy volt az etnikai feszültség, erős volt például az antiszemitizmus, a zsidóság és a marxizmus ugyanis sok fogoly fejében összekapcsolódott – olvasható a Gulaghistory.org-on. Nehezítette a táborbeli életet, hogy a politikai foglyok köztörvényesekkel voltak összezárva, akik bandákba tömörülve terrorizálták a többieket.
A rendszer felszámolása
Sztálin 1953-as halála után a hruscsovi enyhülés következett. Hruscsov már nem folytatott olyan extenzív gazdaságpolitikát, mint elődje, így a klasszikus Gulag-rendszer az ötvenes évek végére megszűnt. A hatvanas években a szovjet legfelsőbb bíróság számos politikai foglyot rehabilitált. A táborrendszer, maga a büntetési forma egyébként 1988-ig fennmaradt, csak nem olyan tömegesen. Ki tudja, talán még ma is küldenek Szibériába köztörvényes bűnözőket.
