Egy kis nosztalgia... A régi, szép időkről, amikor még értelme volt. Vagy legalábbis azt hittük. Vagy legalábbis hittünk. Együtt. Valamiben. Hogy volt hitünk, legalább abban, hogy van miben hinni. Utcai harcosok persze nem voltunk, de valami olyasmik.

Volt idea, volt példakép, volt kit követni. Az idea ugyan kicsit ködös és naiv volt, valami olyasmi, mint szabadság, gyülekezés, a gyülekezés szabadsága, ünnep, méltóság, méltó ünneplés, meg ilyenek. A példakép is ködös: valahol nyugat felé, a vasfüggönyön túl, hogy ott bezzeg lehet. Mert ott van szabadság, meg ünnep, meg méltóság. Legalábbis úgy láttuk. Függöny által, homályosan. És volt kit követnünk, már aki akart és mert, olyan „utcai harcosokat”, amilyen elsősorban és mindenki előtt Krassó György volt - tisztelet emlékének!

Szóval akkoriban legalább az alkalmak méltók voltak. Elsősorban az 1989, nem is, inkább 1988 előtti március 15-ék, a Dunakör-tüntetések, és persze - a legmerészebbek számára, nem tartoztam közéjük - az október 23-ák. A lánchídi csata, a Batthyány téri Dunakör-felvonulás, a „repülő szabadegyetemek” és hasonlók. Talán akadnak még az olvasók között olyanok, akik tudják, miről beszélek. Számomra ez volt az „utcai harcosok” fénykora. Nem hőzöngés, hanem méltóság, nem kocsigyújtogatás, csak lélekláng, nem üvöltözés, csak éneklés vagy éppen elkeseredett skandálás, ha már bekerítettek, ha elkezdték kiemelni közülünk az ismerősöket és az ismeretleneket. Közülünk, akik akkoriban közösségnek éreztük magunkat, évente egy-két alkalommal, és titokban azon kívül is. Másfajta cinkosság, cinizmus nélkül. Azóta ki-ki a maga útját járja, fátylat rá, leginkább a feledését.

Az egykori arcok közül Krassó György talán az egyetlen, aki azóta is a „helyén maradt” emlékeimben - és meggyőződésem, hogy nem elsősorban korai halála miatt. Ha élne, akkor is ugyanaz maradt volna, aki akkoriban volt. Sokakkal ellentétben. Havonta fel-felugrottunk lakására, akkori menyasszonyommal, délelőtt még ágyban voltak Háy Ágival, leültünk melléjük az ócska székekre... „Kávé, tea, alkohol?” hangzott mindannyiszor az első kérdés, és kezdetét vette a beszélgetés, általában végigskáláztuk a választékot, legfeljebb a sorrend változott néha, vagy a tea maradt ki, mint a leggyengébb láncszem. De nem szeretnék erről többet írni, nem akarom, hogy azon visszaemlékezők sorába tartozzak, akik utólag vallják magukat elhunytak nagy barátjának. Nem tudom, barátok voltunk-e, csak azt, hogy nagyon szép időket éltünk.

És persze voltak még sokan „utcai harcosok”, de róluk nem teszek említést, maradjunk annyiban, hogy a hatalom sok embert megváltoztat. És nem feltétlenül előnyükre. Lehetne durvábban is fogalmazni, de minek. Akkor, ott, azokban az időkben úgy éreztük, mindenki a helyén volt.

Emlékszem, amikor a lánchídi csata idején elvették a személyimet, jól meggumibotoztak, és másnap bemondták a nevemet a Szabad Európán, azok között, akiket „visszaesőként” 3000 forint pénzbírságra vagy 30 nap elzárásra ítéltek. Voltak ennek szép és kellemetlen következményei egyaránt. A kellemetlenek közé tartozott, hogy néhány barátomat ideig-óráig eltiltották tőlem szüleik. (Amiből persze kiderült, hogy ők is szorgalmasan hallgatják az „ellenséget”...) Meg hogy a gimnázium után munkahelyemről is kirúgtak. Meg hogy nemsokára postázták a büntetésről szóló papirost, amire természetesen fellebbezést írtam, amit két tárgyalás követett, persze mindhiába.

Rövidesen értesítést kaptam arról, hogy vagy befizetek 3000 forintot, vagy mehetek csücsülni. És ekkor jött a talán egyetlen kellemes meglepetés: Visi Imre utcai lakásom postaládájában a határidő lejárta előtt ott volt egy borítékban az összeg. Csak úgy, értesítés nélkül, névtelenül. Az akkor még egységes Demokratikus Ellenzék gyűjtésének köszönhetően. Szolidaritás, ha még mond ez a szó valamit. És mert az üldögélés már akkoriban is a kocsmában esett jobban, hát befizettem. És üldögélhettem tovább - szabadon. Mert üldögélni azért szabadon lehetett akkoriban is, ha a lépésekkel gondok is voltak. A kocsmai és egyéb üldögélésben az a jó, hogy látszólag nincs iránya, s közben az ember beutazza a világot. A lépések akkoriban már gyanúsak voltak, mert mindig volt látható irányuk.

Aztán mire eljött 1989, elegem lett a politikából, és csaknem mindenből, ami hozzá kapcsolódott. Pártalakulásokból és pártszakadásokból, a méteres kokárdákból március 15-éken, a füttyögésekből, dobálásokból, a méltatlan megemlékezésekből, végül 2002 tavaszán magából a kokárdából is. Igaz, akkorra már magából az országból is, ahol mindez megtörténhetett. Ezért írtam valahol, hogy könnyű nekem, pofázni Prágából vagy egy dél-csehországi kisváros kocsmájából. Pofázzon az, aki otthon maradt. Neki joga van hozzá. A lépésekhez is, amit majd úgyis megítél az utókor, mert minden lépés közügy. A többiek maradjanak ülve, és utazgassanak önmagukon keresztül múltba, jelenbe, jövőbe. Ha már így döntöttek. Döntöttem. Mert ez magánügy.

De fenti soraim szándékom szerint nem is erről szóltak. Hanem arról, mit jelentett nekem, nekünk akkoriban „utcai harcosnak” lenni. És persze egy kicsit, bátortalanul, de annál nagyobb tisztelettel, egy ember emlékéről, akit Krassó Györgynek hívtak. Hívnak. És aki most minden bizonnyal nagyon-nagyon szomorú lenne. Aztán legyintene, a kávéját kihörpintené, és koccintana velünk a rövidespohárral, a szájában tartott mentolos szipkát elhajítva rágyújtana egy mezítlábas Symphoniára, és tenne egy határozott lépést az utca és a következő infarktus felé. Mert egy igazi utcai harcos sohasem adja fel. Az életét talán igen, de a méltóságát semmiképp.