Nagy szusszanások és sóhajok kísérték a 111 percet: várakozásteli szusszanások, csalódott szusszanások és unatkozós szusszanások. Hát így állunk, Jude, hát így állunk, Wong. Tudtok ti jobbat is. Norah, te meg menj vissza a balettbe ugrálni.

A romantikus drámának, valamint road movie-nak titulált film, a My Blueberry Nights (A távolság íze) messzemenőleg nem közelíti meg egyik kategóriát sem. Mondjuk inkább úgy, egy csipetnyi ebből, egy csipetnyi abból, az mindenesetre kiderült, milyen az, ha egy hongkongi-kínai - francia produkció Amerikában keresi a szerelmet. Hát olyan, hogy nemigen találja. Vagy csak azt hiszi. A film alatt egyetlenegyszer, a huszadik percben felcsillan a remény, talán mégiscsak lesz ebból valami, de aztán ismételten csalódik a néző…

A film története szerint Jeremy (Jude Law) egy New York-i kávéház tulajdonosa. Elizabeth (Norah Jones) ott tudja meg, párja megcsalta, így gyakori vendég lesz a kávézóban, és áfonyás sütibe, illetve Jeremy hallgatásába fojtja bánatát. Aztán Lizzie egyszer csak nekiindul a nagy Amerikának, és egy évig füstös kocsmákban, kávézókban heveri ki a szerelmi bánatot, miközben Jeremyvel –aki titkon már nagyon-nagyon szereti őt- leveleznek. Aztán több mellékszál után (mint az elhagyott rendőr, aki aztán öngyilkos lesz, emiatt feleségét lelkiismeretfurdalás gyötri, vagy a gazdag lány,aki elherdálja apu pénzét, apu viszont -no lám-, meghal, és ismét jön a lelkiismeretfurdalás). Természetesen Lizzie rájön, hogy vissza kell térnie és hipp-hopp jön a heppiend.



Norah Jones filmes debütálása nem oszt, nem szoroz a filmiparban: Az énekesnő úgy semmitmondó, ahogyan az kell. Persze, lehet, hogy ez nem az ő hibája, hiszen a végtelenül laposra sikeredett forgatókönyv alapján brillírozni akkor sem tudott volna, ha nagyon akar.

Így jártak a filmben felvonultatott „nagy dobások” is. Rachel Weis-nek, Natalie Portman-nek és David Strathairn-nek semmi esélye kibontakozni, kurta jeleneteik, sallangos történeteik nem hagynak lehetőséget nagy színészi alakításokra. A vezérsztori mindemellett így is eltörpül, ahogyan Norah is e színészek mellett.


Hogy Norah Jones-szal tulajdonképpen mit akart Wong Kar Wai ( Szerelemre Hangolva, Bukott angyalkák, 2046, Boldog együttlét) mondani, azt soha nem fogom megtudni. Szép lány, és tudjuk, a hangja mesés, de hogy átütő sikert nem arat a filmvásznon, az biztos.

Én éltem - haltam a Come away with me című albumért, a Feels like home-ért is, sőt, a Not too late sem annyira rossz. Norah Jones muzsikája esős, tea-szürcsölgetős zene.
Valószínleg Wong Kar Wai is sokat hallgatta az albumokat, így eshetett a választása hát az énekesnőre, hisz a film is valami ilyesmi hangulattal bír. Bágyadt, lusta, füstös, mindemellett cukros és mézesmázas.


Jude Law semmit nem kap a filmtől, Wong Kar Wai nem volt túl nagyvonalú: csak sütiket és néhány csókot adományozott a színésznek, így mi is üres kézzel távozunk, pedig Jude Law már többször bizonyított: Igaz, legtöbbször sármőr szerepben tetszeleg (Alfie, Közelebb, Bűnös viszonyok, sőt, még a Mesterséges értelemben is hódít, mint robot) de azt nagyon-nagyon jól csinálja, a Mesterdetektívben pedig akárki akármit mond, akkor is túlmutatott önmagán.

A film a szerelemről, könnyekről, várakozásról és melankóliáról egészen egyszerűen unalmas, hiába az ízlésesség és a puhaság, a kameramozgások és a nagy nevek, minket, nézőket nem ríkatott meg, nem izgultunk a szerelmesek találkozásáért, maximum azért, hogy a mozi után még nyitva legyen a cukrászda.