Mátyás király tökéletes álruhában - pólóban és térdnadrágban - érkezik a kőszegi Hotel Írottkő teraszára. Csoda, hogy nem ismerik föl? Legalább nyugodtan szót válthatunk: Fekete Ernő, a budapesti Katona József Színház (vezető)színésze előzékenyen, a szája sarkában kis mosollyal válaszol a kérdésekre. Jó hallani.

A Kőszegi Várszínházban másodszor játszik - a Királyi kaland bemutatója július 11-én esedékes -, de a helyszínhez régi emlékek fűzik. Szombathelyi gimnazista korában előfordult, hogy bekérezkedett egy-egy várszínházi próbára, és a boldogságtól remegve figyelte Molnár Piroskát, Máté Gábort, Sinkó Lászlót. Aztán rohant, hogy elérje az utolsó szombathelyi vonatot. És persze álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is -

Tavaly Csokonaival debütáltál Kőszegen. A művészetével házaló méla Tempefőinek volt néhány hihetetlenül mély, nagyon mai pillanata, amelyek váratlanul más dimenzióba helyezték ezt a kifejezetten könnyű, nyári, szórakoztató előadást.

Jordán Tamás azért szeretett bele a Csokonai-darabba, mert Tempefői kínkeserves érvényesülési vágyában, pénzszerzési kísérleteiben saját, személyes történetét látta meg: a merlines kínlódásokat, az elutasításokat, az újrapróbálkozásokat úgyhogy ennek szellemében instruálta a színészeket is. A méla Tempefői alapvetően vidám, szórakoztató történet, de az volt a szándékunk, hogy ezen túl valamiféle átélhető, igazi sors is megszülessen benne, általa.

Ezek szerint tavaly jól érezted magad, és a rendező is elégedett volt veled - hiszen újra itt vagy.

Tényleg jó volt együtt dolgozni, itt találkoztunk először -korábban nem kerültünk munkakapcsolatba. Emlékszem, amikor befejeztük a Tempefőit, akkor Tamás azt mondta, hogy jövőre számítana rám. Ugyan még nem tudja, mi lesz, de reneszánsz év lévén majd keresünk valami jó kis Goldonit. Legközelebb aztán az idén januárban hívott föl, hogy ráérnék-e - akkor még mindig nem volt darabterv. Végül nem is tőle, hanem máshonnan tudtam meg, hogy A szelistyei asszonyok története kerül színre: a Mikszáth-elbeszélés és Makk Károly filmje nyomán Lőkös Ildikó és Makk Károly írta a szövegkönyvet. Goldoni helyett Mátyás király - ha már az ő tiszteletére nevezték ki reneszánsz évnek 2008-at. A politika kijelölt egy irányt, meghatározta a tematikát, ennek megfelelően lehet pénzhez jutni. Bizonyos szempontból ez a kényszerhelyzet persze inspiráló is lehet. Azt viszont tényleg nem tudom, hogy kinek az ötlete volt Kőszegen éppen ezt, éppen így műsorra tűzni.

Akkor Tempefői után Mátyás király. Az álruhás, a félrelépő, az igazságos. Mit lehet ezzel a figurával, ezzel a történettel kezdeni?

Markáns, a jelenben azonosítható vonal nincs ebben a vidám, átöltözős, főleg a helyzetkomikumra építő történetben - legalábbis eddig nem fedeztünk föl ilyesmit. Ami érdekes lehet - nagyon óvatosan mondom, mert még nem látom egyben az egészet -, az Mátyás és Beatrice viszonya, amelyben megmutatkozik egy kapcsolat kifáradása, az abból való elmenekülések, elbujdosások; aztán a visszatalálás. Vagy nem is a visszatalálás, hanem - mérlegelve a körülményeket - az elfogadása annak, hogy mégis csak úgy van jól, ahogy van.

Tavaly nyáron A vadkacsa-bemutató után voltál - akkor azt mondtad, kifejezetten kérted, hogy kevesebb új feladatod legyen -, most egy kétbemutatós évadon vagy túl. Ráadásul mindkét előadás a Kamrában megy, és ez a Katonában is speciális terepnek számít.

Az Ivanovék karácsonya az orosz avantgárd nálunk ismeretlen képviselője, Vvegyenszkij tollából született, még azt se mondanám, hogy darab - inkább iromány. Az időről, a születésről, a halálról, a létezés abszurditásáról. Gothár Péter rengeteg színház- és művészettörténeti érdekességet megmutat az előadásban, amelynek a vizualitása is különleges. Nem széles közönségsiker, inkább finomság, kuriózum.

Viszont azt lehetett hallani róla, hogy ott lett volna a helye a POSZT-on. Ahogy az a tény is minimum csodálkozást váltott ki, hogy az idén először a Katona József Színház nem volt jelen az országos színházi találkozón. Számít ez? Nem esik jól?

A POSZT-nak az a sajátosága, hogy egy ember válogat, saját ízlése és belátása szerint. Egyébként az nem igaz, hogy nem voltunk ott a POSZT-on, mert a Dzsesztetés című előadásunkat meghívták. Nem láttam, de úgy hallom, nagyon nagy siker volt.

Persze, az off-programban. Amikor az Ivanovékról beszéltem, a versenyprogramra gondoltam.

Hogy a Vvegyenszkijnek ott kellett volna lennie - vagy nem, azt nem tudom. De azt igen, hogy a Notóriusokat meg kellett volna mutatni a POSZT-on; ha nem is a versenyprogramban. A színház 25. születésnapjának megünneplésére találta ki Zsámbéki Gábor azt a sorozatot, amely a magyar színháztörténet olyan alakjait, csoportosulásait mutatja be, akikamelyek szenvedélyesen színházat akartak csinálni, hol nagyobb - általában kisebb sikerrel. Szerintem ennek - vagy legalább a sorozat néhány darabjának - ott lett volna a helye a POSZT-on, mert ha valahova való, akkor a szakmának abszolút való.

Ha az Ivanovék karácsonya finomság és kuriózum, gondolom, A néger és a kutyák harca legalább annyira az. A rendező Zsótér Sándor, a szerző bizonyos Bernard-Marie Koltes,aki azt mondja, hogy a darab nem Afrikáról és a feketékről, hanem az emberről magáról mesél. Te játszod az előadásban Albouryt, a feketét - de fogadni mernék, hogy nem talpig fekete festékben.

A néger és a kutyák harca egészen szokatlan anyag a magyar színházban, akár a drámatechnikát, a szerkezetet - akár a tematikát nézzük. Különleges előadás, nem tudok róla rosszat mondani. Egyébként a Katona egész évada szembemenés volt a tendenciákkal. Az emberek mostanában nehezebben járnak színházba, ha mégis elmennek, akkor inkább szórakozni vágynak, mint szembesülni önmagukkal meg világgal. Aggasztó jelek mutatkoznak a színházakban a nézőtéren. Zsámbéki ennek ellenére úgy döntött, hogy nem fogunk Labiche- meg Feydeau-darabokat játszani, hanem ha lehet, még keményebben, merészebben válogatta össze az évadot. És igen: festve vagyok, de nem feketére.

A korábbi előadások közül külföldön hódít az Ivanov. Már tavaly is azt mondtad, hogy a meghívások tartják életben. Az idei moszkvai vendégjáték, gondolom, különösen izgalmas volt.

Onnan kezdem, hogy az Ivanov a bemutató idején, 2004-ben nem volt egy kiforrott előadás, szerintem maga az Ivanovot játszó színész is éretlen volt még erre a feladatra.

Azóta viszont „hozzáöregedtél” a címszerephez.

Sőt, most már idősebb is vagyok. Az Ivanov mindenesetre az idő múlásával egyre jobb lett, közben mindenféle szerepcserék voltak - és elindult egy külföldi sikersorozat. A kezdőpont Szarajevo, ahol díjat is nyert az előadás. Aztán egyik meghívás hozta a másikat - volt olyan, amelyik ötöt hozott. Most már azt gondolja a színház, hogy nem kell mindenhova elmenni. De mondjuk ha Sydney-be hívják, oda lehet, hogy elmegyünk jövőre. És biztosan elmegyünk Franciaországba is, ahol egészen komoly sikere van az Ivanovnak. Voltunk már három városban, a következő évadban még megyünk két helyre; közben az idén májusban kilencszer játszottuk Párizsban. Ráadásul ez utóbbi nem fesztiválszereplés volt, hanem a párizsi Odeon meghívása: kilenc teltházas este, hatalmas siker. Ezután jött az évad végén a moszkvai vendégjáték, amitől természetesen féltünk, mert hát Csehov az orosz színház emblematikus alakja. Az első előadás messze nem is volt olyan siker, mint a francia, a párizsi, lehetett érezni, hogy a nézőtéren sokan azt gondolják: ez nem az ő Csehovuk. De már akkor akadt három-négy-öt ember, aki állva tapsolt, mintha vitatkozna a többiekkel, akik viszont fanyalogtak. A második előadás már telt házat - és jóval egyértelműbb sikert hozott. Aztán a színházi emberek - valószínűleg őszintén - kifejtették, hogy mennyire tetszett nekik, és milyen tanulságos volt, ahogy Ascher megszólaltatta az Ivanovot. Náluk Csehov nyilvánvalóan szent dolognak számít, és a szent dolgokhoz nehezebb bátran és frissen hozzányúlni, mint a kevésbé szentekhez. A mi előadásunkban nincs finom pasztell és szalmakalap, nálunk szocialista ebédlő van - önmagában ettől más hangsúlyokat kap darab.

Meg lehet azt mondani, hogy mitől vagy ma jobb Ivanov, mint négy éve - azon túl, hogy idősebb lettél?

Ahogy az ember öregszik, egyre jobb színész. Ez alapvetés. Van, aki nyolcvan éves korában lesz zseniális - addig csak érdekes és fontos, de nem átütő. A színészet folyamat: örökös tanulás. Alaptétel az is, hogy igazán színésznek negyven fölött mondhatja magát az ember. Addigra egy csomó minden letisztul benne, nem mossa el mindenféle görcs és félelem. Én is fejlődöm. Közben viszont életbe lép az a paradoxon, hogy bár az idő múlásával egyre jobb színész az ember - ahogy öregszik, egyre alkalmatlanabb a pályára. Egyre nehezebben tanul szöveget, meghízik, sokan az alkohol rabjaivá válnak - ezer veszély fenyeget, hogy ne lehess olyan jó színész, mint amilyen lehetnél. Ez egy furcsa játék. Mindezen túl az előadás is érik: ötven-hatvan este után érzékelhető, hogy egye letisztultabbak a szituációk, egyre átéltebbek a szerepek.

Moszkva az a metaforikus hely, ahova nagyon vágyik az ember - és talán soha nem jut el. Neked van ilyen vágyad-helyed?

Most például az a vágyam, hogy a kőszegi előadást izgalmassá tegyük. Aztán vágyam, hogy utána valamit pihenni is tudjak. Vágyam, hogy a következő évadban kapjak jó kihívásokat. És szeretném kifizetni az adósságomat, ami még mindig elég nagy a kis lakásom miatt - ilyen vágyaim vannak. Nem mernék most moszkvai méretű vágyak megfogalmazásába belevágni.

Van élet a színházon kívül? Úgy értem, van valami, ami a színházon túl felvillanyoz, érdekel, kíváncsivá tesz?

Nem, hirtelen nem tudok ilyet mondani. De ha eszembe jut valami, küldök egy sms-t.