Az X-aktás rejtélyek közé tartozik, miként élte túl a Mötley Crüe bármelyik tagja is a csapat szupersztárrá válását, majd a csúcson eltöltött sok-sok évet és az ehhez kapcsolódó csúnya járulékos tényezőket, de most valahogy mégis megint itt vannak, és a legőrjítőbb, hogy új lemezük, a Saints Of Los Angeles még jó is.

Adott egy szanaszét tetovált,  frufrus arc, akit valamikor uszkve két évtizeddel ezelőtt csak egy amúgy Travolta-módra a szívbe döfött adrenalin- injekcióval hoztak vissza a másvilágról egy aranylövést követően. Vele vállvetve ott áll országos cimborája, akinek az utóbbi 15 évben jóval többet lehetett olvasni a feleségveréseiről meg a házipornó-videóiról, mint arról, hogy a rockszakma egyik leghúzósabb dobosa, féktelen természete miatt a börtönt is megjárta, sőt, egy időben még a hip hop világába is eszközölt egy rövid, ámde annál szánalmasabb kiruccanást. Mellettük egy szőke hajú, megplasztikázott arcú, köpcös figura áll, akit a fiatalabbak is jól ismerhetnek a VH1 fogyasztó- és felvarróshow-jából, egyébként szintén igazi forrófejű bajkeverő és javíthatatlan házasságszédelgő hírében áll, nem mellesleg a NASCAR-ral is komolyan flörtölt egy időben. E három jómadár mellett szinte észrevétlen a fényképeken is csak jótékonyan rejtő szögekből mutatott, kalapja és földig érő köpenye mögé rejtőző árnyalak, akin a vak is látja, hogy valami nem stimmel vele, de alighanem inkább mondanák rá azt, hogy drogos, minthogy egy rendkívül ritka csontrendellenességben szenved, és nemcsak az furcsa, hogy a saját lábán képes járni, hanem az is, hogy egyáltalán életben van.


A fenti díszes kvartett tagjai név szerint Nikki Sixx (született Frank Carlton Serafino Ferrano), Tommy Lee (vagyis Thomas Lee Bass), Vince Neil (személyi iratai szerint Vincent Neil Wharton) és Mick Mars (Robert Alan Deal), akik kollektíven Mötley Crüe néven vonultak be a köztudatba valamikor a ’80-as évek elején, és váltak a dekadencia évtizedének egyik emblematikus zenekarává. A csapat nemcsak a rocker-szubkultúrában számított igazi ikonnak, hanem az MTV egyik legnagyobb sztárja is volt, méghozzá igen stabilan: a leghatalmasabb stadionokban játszottak a tengerentúlon, és több mint 45 millió lemezt adtak el pályafutásuk során. Követőik és tisztelőik között ott van a teljes amerikai modern rockmezőny a Nine Inch Nailstől és a Marilyn Mansontól kezdve a Papa Roach-on át egészen a Linkin Parkig, de a tagok máig igazi celebeknek számítanak Amerikában.

Nem nagyon lenne hely összefoglalni, mi minden történt a Mötley Crüe-vel az eredeti felállás 1992-es szétrobbanása, majd 1997-es újraegyesülése óta, a lényeg, hogy egy hosszabb pauza után pár éve visszatértek, és jól meg is döbbentették az egész szakmát, olyan brutálisan magas bevételű turnét produkáltak az Egyesült Államokban. Sokáig kérdéses volt, lesz-e új lemez, amivel még néhány kört futhatnak az arénákban, de végül lett, megkaptuk, itt van, és valami egészen rendkívül találó módon Saints Of Los Angeles a címe.

Van valami szürreális abban, amint az ember végigsandít a borítóképeken. Léteznek zenekarok, akiknél nyilvánvalóan póz az egész image, ordít róluk, hogy futballpályányi íróasztalok mellett született minden egyes apró részlet a frizurától elkezdve egészen az utolsó cinpöckölésig, a Mötley Crüe azonban nem ilyen. Mint minden mamutbandánál, nyilván náluk sem hiányzik az aprólékos üzleti terv, a patikamérlegen kiszámított kiadás-bevétel kimutatás és minden más egyéb kötelező zeneipari kellék, de csak rájuk kell nézni, és egyből az a kérdés jut eszedbe: egyáltalán hogyan érték meg 2008-at ezek a fickók? És ha már megérték, hogyan sikerült őket megint tartósan egy helyre terelni, hogy felvegyenek egy lemezt, és főleg miként fordulhat elő az, hogy a lemez kifejezetten jó?

A túlélés kevesek tudománya, főleg a hasonló tényleg kaotikusan működő, végtelenül hiteles rock’n’rollerek körében, az atomjaira hullott eredeti Guns N’ Rosest ugyanebből a klubból például azóta is hiába sírja vissza a fél világ. A Mötley Crüe meg valahogy most is itt van, és ha nem is jobbak, mint valaha, annyi bizonyos, hogy a Saints Of Los Angeles tökéletesen passzol a tekintélyes életmű végére. Náluk sosem lehet tudni, lesz-e még folytatás – ha nem, méltó befejezés, ha igen, évek múlva sem kell majd cipőt bámulva szégyenkezniük miatta.



Az intróval együtt 13 dal persze eléggé biztosra megy, és javarészt a zenekar legsikeresebb, 1987 és 1991 közötti korszakára utal vissza, de ötven körül járó muzsikusoktól zenei forradalmat várni hiba. Szimpla, ám védjegyszerűen jellegzetes, húzós amerikai rock’n’roll ez a ’80-as évek alapjaival, de abszolút korszerű hangzással – hogy szólnak már Tommy Lee dobjai! – , Vince Neil összekeverhetetlen rajzfilmfigura-antihangjával és a szokásos szövegi témákkal, némi nem titkolt nosztalgiát is a sorok közé keverve. Lehet gúnyolódni, hogy ebben manapság már csak soha fel nem növő, atlétatrikós családapák találják majd meg a számításukat, de teljesen felesleges. Elég sokat elárul, hogy a Mötley Crüe-t az efféle zenéket kisöprő grunge-hullám képviselői is tisztelték, méghozzá egész egyszerűen azért, mert ez a négy arc tényleg ilyen, és ez bizony ma is lejön, amint hallgatja őket az ember. Nem világrengető, de időtlen, és amikor Vince Neil azt énekli, hogy „girls passed out naked in the back lounge”, meg sem fordul a fejedben, hogy hazudik.

Abszolút szórakoztató.