Színház az egész világ, s ezt mindenki tudja Shakespeare óta, maszkokat teszünk fel és le, szerepeket játszunk, s már az sem számít, hol vagyunk, otthon már vagy az utcán. Átalakítjuk a környezetünket, akarva akaratlan jól vagy rosszul, inkább az utóbbi, megváltoztatjuk a szavak értelmét. A futár régen szép szakma volt, ő vitte a levelekbe laposított híreket, ő még tudta mit jelent, „az egyik lábad itt a másik ott”. Ki merné ma ezt mondani egy modern futárnak, ő maga is tudná az itt-ott, meg a láb jelentéstartalma régen átalakult, igencsak érzékeny felületeket érintene. Például arcot, nyakat, feje búbját, sípcsontot és a legérzékenyebbről már nem is beszélve. Tényleg mivé vált az utca a 21. század elején? Az utcák vannak a házakért, vagy a házak az utcákért?

Hátamon súlyosra dagadt hátizsák, a tennivalók ólomsúlya gondoskodik arról, hogy a lábam a földhöz ragadjon, megfosztva attól a picinyke gondolathajszáltól, hogy átfuthasson az agyamon a felemelkedés lehetősége. Egyenletes sebességgel cikázok ide s tova Budapest utcáin. Az élet azonban megmutatja keményebbik arcát, hogy néha mélyebbre tegyél utazást, mint ahogy számítanád. A tér tenyérnyi elkerített zöldjében emberi lények fekszenek a kiszáradt cserjék között. Fogalmad sincs kicsodák, több száz éve szunyókáló lovagok, téli álmot alvó medvék transzformersz homo sapiens állapotban, de a legvalószínűbb, hogy elsőre a hajléktalanság jut eszedbe. Na, ez az a pillanat barátom, amikor döntened kell, a pillanat ezredrésze alatt - nagy ívben elkerülöd, vagy szapora léptekkel egyenesen feléjük haladva, oldalvást elnézve szenvtelenül továbbállsz. Nesze neked, itt az utca egy színpada, valódi szereplőkkel, ahol az Élet írja a forgatókönyvet s a Sors rendezi.

Igen, döntened kell, odaadod-e a friss hamburgeredet, vagy a hideg ájsztídet, adsz-e pár forintot, vagy közömbös, megkövült szemekkel továbbállsz. Csak tégy egy próbát, ilyenkor utazz magadba, nézd meg mi van belül, szorít-e a szíved környéke, kiszárad-e a torkod, felmegy-e az a bizonyos pumpa. Tudod, ez az a Radnótis momentum, „ne menj tovább barátom”. Mindennapos eset az utcákon, mondod. Igen, ha arrébb tendálsz az Astoria felé, az aluljárókban ugyanez a kép tárul eléd. Küszködsz, ez ma már természetes, s ez az utca kínálata, feltéte csak úgy á la carte?

Rendezetlenül, amorf mozdulatlanságban fekszenek. Baj van, nem tudod hirtelen eldönteni, élnek-e egyáltalán, utcai harcokban estek el, az amúgy is divatos ma már, bazalt kő terítette le őket vagy bézból ütő? Az éhség ette meg, vagy a szomjúság itta meg őket egy korty alatt, a szégyen gázolta el, vagy a nincstelenség taglózta le őket, netán a szegénység ütötte gyomorszájon? Döntened kell! Frontális ütközetben vagy ebben a percben. Mész vagy maradsz, a jelenséggel hadakozol egyedül, vagy átengeded a mögötted tornyosuló közöny-hadseregnek a megoldást?! Döntened kell, kivonulsz-e az utcákra felemelni a hangod az igazságtalanság ellen – békésen…? Miközben hezitálsz, gondolat-góliát már ott is van, mi jöhet még, buzi-zsidó-cigány, mindegy egyre megy, csak vér legyen, bár akik ezt szajkózzák, talán maguk sem tudják igazából m-i-é-r-t, mint a TV székházban, de ha már ott voltak vesszen a büfé. Mi van itt, már értelmesen sem tudunk részt venni a „harc mezején”, előbb szedjük fel az utcakövet, dobjuk át a barikád túloldalára, s ha még valaki életben marad, tüzessük ki vele a fehér zászlót. Tárgyalni már nem érdemes?
Ne hőbörögj, hiszem, hogy lehet értelmes módon harcolni az igazságtalanság ellen, az igazsággal szembesítve, nem erőszakkal, vérrel. Kattog az agyad, miközben szaporázod a lépteid, mi lesz még, hol tört el ennyire az ember, szeretet-gyűlölet egy tőről fakad, mondanád, bár magad is tudod, hogy ez hülyeség, csak kifogásokat keresel, jó meg a rossz jut eszedbe, jó, de melyiket választod, mindig ilyen volt-e az ember…..?

Kifogásokat keresel, mert kell valami fogódzkodás, ráfogjuk az időre, meg a környezetre, társadalomra, kormányra, életre meg az Istenre? Miféle utcai harc dúl benned, ott legbelül, nem érted amit látsz, ez tényleg igaz-való, mert képtelenség ezt elfogadni, mert nem is lehet, miért mennek ölre kora reggel emberek a Metro újság miatt, mielőtt a munkahelyeikre utaznának, harcolva, mert te lassabban piszkálod ki azt a vacak papírdarabot abból a zöld szörnyetegből? Transzformálódsz az autódban, nem vagy már többet az a szerető lény, aki most jött el a családjából, hogy megkezdje áldatlan küzdelmét az autós-gyalogosok antagonisztikus világában, nem baj elő a Dr. Jekyll-t, szidalmazd azt a barmot, és püföld a gumikormányt, elég ha az előtted lévő kicsit később eszmél fel a zöldre és később indítja az egyest. A hátad mögötti kocsiból kénes füst szédeleg ki az ablakokból, mély hörgés és a visszapillantóban megláthatod ingyen DVD-n Mr. Godzillát. Tessék itt van „fésztufész” valóság - az emberben felgyülemlett, robbanni készülő uránium dúsítható. Miért van ennyi felgyülemlett járkáló atomreaktor? Utcán élsz barátom, nap, mint nap, s nem érted ennyi energia és felgyülemlett puskapor micsoda gépezetet indíthat be. A jó oldalán. Kattog-e az agyad, hol és milyen közegben lehetne értékesíteni egy jól menő vállalkozásban. Eszedbe jut, töltsék fel fűrészporos-homokkal a városligeti tavat, építsék rá az egri vár makettjét és óránként játsszák el az egri vár csatáját. Hátha kijön a gőz. Tudod már divat a régi-új egy kis ideológiával megszórva, vándor magyar-szkíta nép voltunk, tudjuk mi az a tűz, s ki a kovács.

Ereinkben van, tudjuk mi az tüzet szkítani, nem kell tűz már, elég a sz(k)ítás. Tudod mi volt régen a köpülés, a köpködés archaikus neve, valószínű a megszégyenített személyt középre ültették, heves káromlások KÖZepette nyilvánosan leköpdösték. Nem te nem akarsz ilyen lenni s ne is legyél, azért sok jó van bennünk, s ebben a népben, ez igaz, érzed meg akarod jobbítani a világot, s most a h-u-m-o-r-o-d ment meg a kétségbeeséstől, miközben egyre távolodsz a fekvő emberektől, eszedbe jut a nagy ötlet: BKV ellenőrök átképzése agygőz-forráspont ellenőrré, fatelepek átalakítása baseball ütő-darálókká, a földmérőket képezzék át gyűlölet-szintmérőkké, a bilincs gyártók ezentúl kilincseket gyártsanak.

Észreveszed, kínodban már csak röhögsz harsányan, s erre a Blaha Lujza téri emberek is felébrednek, szemeik tágra merednek és látják, hogy megváltozott az utca világa körülöttük. Az utak úttalanok lettek, a szakszervezetbe tömörült leállósávok felállást követelnek ezentúl, a felüljárók gyűlölni kezdték az aluljárókat, a keresztutak egymás útját keresztezték, a főútvonalak még nagyobb hatalmat kértek az alárendelt utak felett, a jobb kezes utcák kezére ráütött a bal kéz. Annyit bizonyosan ők is konstatálnak, „kizökkent az idő”-világ, vajon vannak-e, vagy születnek-e olyanok, akik „helyretolják” azt? Zavarban vagyok most én is, egy zacskó zsemlét adok nekik, s csak annyi jön ki most: Jó étvágyat s jó napot.