U19-es futball-Európa-bajnokság lesz a jövő héten. Magyar szereplőkkel. Nem úgy, hogy két magyar tartalék-partjelzővel vagy egy németnek honosított szombathelyi fiúval. Hanem az egész magyar válogatottal. És nem tizenhat csapatos a mezőny, mint a nagyoknál - csak nyolcas. Nagy dolog ez annak a generációnak, amelyik kijutott. De sokkal nagyobb egy másiknak.
Ez a nemzedék egyébként éppen az, amelyik a rendszerváltozás körül, után lépett a felnőttkorba. Amelyik kapott még igazi körmöst. Amelyiket még besoroztak, vagy legalábbis próbálták. Amelyik még az érettségi után is köszön a tanerőknek - persze lehet ebben általánosítás. De amelyik… mondjuk így: amelyik még valami rendfélében kapta a diákkori impulzusokat, és mindenféle minta nélkül kellett eligazodnia friss felnőttként a megborult rend éveiben. De hogy kis sportszociológiát is megpiszkáljunk (és a futball társadalomra gyakorolt szerepét, ill. azt, hogy mennyi mindent elárul a társadalom állapotáról: kevesen kétlik), tehát hogy a lényegre térjünk: ők a legfiatalabbak, akik még láthattak jó magyar focit. Vastagon családos korban vannak - úgy is, hogy ők az első, szinglivilág által érintett korosztály.
És ők azok, akik legyintenek, ha a (kevés) futballrajongó huszonéves lelkesen emleget mindenféle jelet, mint a magyar futball feltámadásának éppen aktuális előszelét. A mi huszonéveseink ugyanis nem emlékezhetnek magyar futballsikerre. Egy-egy jól sikerült barátságos válogatott vagy nemzetközi klubmeccs, egy-egy jó időben nagyot szóló klubváltás ugyanis csak nekik siker. Az 1980-ban és utána születetteknek már csak mese az idő, amikor a magyar bal- és jobblábaktól utoljára rettegett a keresztény Európa. Amikor még volt felismerhető magyar stílus, és a ma sem öreg Détárinak magasabb kivásárlási ára volt, mint a korszak zsenijének, Maradonának. Amikor második-harmadik helyen álltunk a világranglistán 1986-ban. Nem személyes élményeket jelent a magyar foci ezüstkora nekik, hanem fotókról ismert hülye focistafrizurákat és retrószabású mezdivatot.
Az ifi-Eb-re kijutott fiúk korosztálya viszont a futballnemzedékek között tölt be fontos szerepet. Németh Krisztiánék az elsők, akik közül már senki sem játszhatott egy pályán a csőd generációjával. Ők éppen a rendszerváltozáskor születtek. A mexikói futballtrianon nekik annyi, mint nekem Albert Flórián: besárgult Nemzeti Sport könyvek közé dugva a polcon. Keltetőkben nevelkedtek (vagy nevelkednek most is) itthon, és amint lehetett, külföldre mentek. Odakint érik őket impulzusok. És más lehet pályát kezdeni ott, ahol olykor a tartalékmérkőzés is tízezrek előtt zajlik, mint itthon, ahol a rosszul játszó légióst a meccs után lepofozzák az öltözőbe szabadult szurkolók - hogy másnap vezető hír legyen valamelyik kereskedelmi tévében. Kis túlzással ők úgy a mi fiaink, ahogy a Németországban, Ausztráliában szocializálódott tagokkal teli horvát válogatott a horvátoké. Még éppen idejében menekültek el - előlünk. A maradékot pedig most nyáron viszik el.
Él a köztudatban az a közhely, hogy nálunk a gyerekanyag ugyanúgy a világ élvonalába tartozik, mint ötven éve - csak valami elpattan a fiúkban úgy a választójoggal egyidőben. Bő tíz éve volt egy szintén jó nemzedékünk, kijutott az olimpiára, ahol elég csúnyán felsültek: a legjobbjaik is az európai középcsapatok szintjéig jutottak. Mint Dárdai Pál, aki húszéves kora óta tartja magát a Bundesligában - jövő hónaptól ráadásul mint a legtöbb ideje ott játszó légiós. Nagy dolog ez - de mit kell tudni róla? Hogy húszéves korában ment ki. Más rendet tanult, azért jó. A mostani fiúk nagy része (épp a legjobbak) viszont már a kritikus korszak előtt kapott odakint szerződést. És nem hallunk róluk rosszakat. Ráadásul ez a csapat csapatként évek óta együtt van, és évek óta hozza az eredményeket. A csatáruk páros ököllel dörömböl éppen a Liverpool nagycsapatának öltözőjén (idén be is jut) mint a bajnok tartalékcsapat gólkirálya - az éktársa a friss Európa-bajnok Fernando Torres lesz. Az elején nyilván tízpercekre, de akkor is.
Aki látott már válogatott ifimeccset a Eurosporton, gondolhatja, hogy: oké, oké, foci ez, de valahogy nem az igazi. Van ebben valami: látszik, hogy nem kiforrott fiúk játszanak. A mai harmincas generációval viszont az elmúlt húsz évben annyiszor próbálták megetetni, hogy egy-egy jó labdaátvétel már a feltámadást ígéri, hogy igazán nem lesz nagy erőpróba ezen a problémán átsiklani. Végül is: megy az idő. Hát akkor majd negyvenes fejjel járunk nagy magyar tétmeccsekre a nálunk szerencsésebb gyerekünkkel, és a rendszerváltozás óta gyűlő minden dühünket kikiabálhatjuk.
Még egy észrevétel: semmi tétel nem dől meg, ha porrá verik őket a jövő héten: már most klasszisokkal alkalmasabbak a kis hősök szerepére, mint az utolsó tizenöt évben bármelyik banda. De nem fogják őket porrá verni.
