Nádasdy Ádám nem prédikál, nem szónokol, viszont mindarról ír, ami összefügghet a prédikációval, a szónoklattannal és mindazokkal a dolgokkal, amelyek a nyelvhez, a hangtanhoz, és tágabb értelemben a nagybetűs élethez kötődnek. Nádasdy ugyanis kétszeresen is nyelvész. Az ELTE Angol Nyelvészeti Tanszékének docense, költő, és Shakespeare – ahogy mondani szokták – avatott fordítója. Nemrég jelent meg Prédikál és szónokol című nyelvészeti tárcákat tartalmazó kötete.
Keveset találtam, és bosszantót talán nem is - mert az előttem járó fordítók pontosan dolgoztak. Inkább az általános hangvétel volt őnáluk sokszor más, mint amit szerintem Shakespeare akart. Például Polonius a Hamletben nem buta vagy gonosz vénember, hanem rutinos és józan (bár érzelmileg eléggé sekélyes) politikus, aki jót akar a lányának, Ophéliának, amikor figyelmezteti: nehogy a trónörökös szeretője legyen, mert az udvar meg fogja vetni.
A mai nyelv izgatja elsősorban, mégis inkább Shakespeare-t fordít, és nem mondjuk Ellist, vagy Pynchont… Vannak olyan kedves angol regényei, melyek nem olvashatóak magyarul?
Igaza van, mint nyelvész az élő, mai magyart figyelem elsősorban; mint fordító viszont a régebbi korokat csinálom. Olyan angol regény, amit szeretek és ami nem jelent meg magyarul? Szerencsére szinte minden megvan; talán Alan Hollinghurst „A szépségvonal” (The Line of Beauty) című regényét említhetem.
Nem ír közpolitikai publicisztikákat, mégis, alkalomadtán televízióban megnyilatkozik közéleti kérdésekről, vagy ha úgy érzi, aláír. Bizonyára sokan fogadnák érdeklődve a közélet, vagy éppen a politika nyelvi esetlegességeinek a következetes analízisét…
Igaza van, és néha kérnek is tőlem ilyet, de ahhoz sok-sok adatot kéne gyűjteni, szakszerűen kellene figyelni a politika és a közélet nyelvét. Én ezt csak a szűkebb szakmám: a hangtan területén teszem meg, de az meg nem egy közérdekű téma…
Írja, hogy mennyire utálta a „csudijó” kifejezést a 60-as években. Vannak-e még ilyen, mára már megfakult „gyöngyszemei” a 60-as és a 70-es éveknek?
A „csudijó” persze nem élt igazán az emberek száján, az egy (zeneileg egyébként indokolható) csinálmány volt a „My Fair Lady” című musical fordítjától, hogy a zenére passzoljon az angol „wonderful”-lal azonos ritmusú szó. Wonderful = csudijó. Amíg a színpadon énekelték, elviselhető volt, de sajnos volt olyan osztálytársnőm, aki elkezdte használni. Más olyan szó, amit nagyon utáltam? Béketábor. Ifipark. Mozgalom. Luxus. Álomkép. Kiving.
A laikus olvasó azt gondolhatja, hogy szigorú napirendje lehet, hogy még a versírás is benn van a napirendjében… A rend, amit csinálok (2002), a Soványnak kéne lenni (2005) és az Az az íz (2007) kötelek nemcsak méretre azonosak, de hosszúságra is, és körülbelül háromévente követik egymást. Precíz a napirendje, vagy sokszor rögtönöz?
Egyáltalán nem precíz, sajnos mindig halomra dől az előre eltervezett időrend. Sokat dolgozom, és általában nagy kedvvel, de valahoy rossz az időgazdálkodásom, úgyhogy rémesen elcsúszom néha.
Az első és a második verseskötete között 11 év szünet volt. Volt, hogy évekre abbahagyta a versírást?
Nem igazán, csak akkoriban (úgy 1988-1992 között) nagyon belevonódtam az ELTE reformjába, ez rengeteg munkával járt, és egyáltalán a politikai változások olyan izgalmasak voltak, kifújták a lírát a fejemből.
A korrektorok azt szokták mondani, hogy ha belekezdenek egy regénybe, és az első öt oldalon találnak 4-5 hibát, leteszik a könyvet… Annak, akinek abszolút hallása van a nyelvhez, jobban zsong a feje, mint másnak… Volt úgy, hogy akár jó nevű szerzők könyveit is sutba vágta néhány szerkesztésbeli esetlegesség felfedezése után…
Nem, én csak az unalmat utálom. A rendetlenségeken csak mosolygok (vagy néha zsörtölődök), de amiatt nem dobom félre a könyvet. Pirossal meg szoktam jelölni a margón a hibát, és a legutolsó oldalra fölírom a lapszámát.
A versei bár témáit illetően változatosak, mégis többé-kevésbé hasonló hosszúak, nem rímesek stb. Számíthatunk arra, hogy egyszer csak előáll egy verses regénnyel, vagy más formavilágú alkotásokkal?
A régebbi köteteimben elég sok rímes vers volt, és szonett is volt közte bőven. Örömmel csináltam a kötött formákat. Aztán belefáradtam. Verses regény? Gondolkodtam rajta, sokan biztattak is, de azt hiszem, maradok a kicsi formák mellett. Nincs bennem elég kitartás, nem szeretek távolra tervezni.
Publikált néhány regényrészletet annak idején. A könyv aztán nem jelent meg. Miért?
Ez így nem igaz: novellák voltak, nem regényrészletek. Persze van bennük valami közös, annyiban, hogy mind melegekről szólnak, és az ő szerelmeiket, csalódásukat, egymás iránti érzelmeiket ábrázolják. De ettől még nem regény. Írogatok most is ilyeneket, s ha összeáll egy kötetnyi, akkor szívesen kiadom.
Az egyik Modern Talkingban írja: sajnálja, hogy a roma nyelvvel nem foglalkozott eleget. Eszembe jutott, amikor Sickratman Buzi-e vagy című száma kapcsán írt az -e szócska helyéről, hogy ennél is érdekesebb lett volna a meleg szubkultúra nyelvi sajátosságainak feltárása.
Igen, de az megint olyan munka, mint a föntebb említett politikai nyelv-prodzsekt. Egy rendes szociológiai felmérés kellene hozzá (ahogy tudományosan mondják: szociolingvisztikai, azaz társasnyelvészeti). rendes kérdőívekkel: ki mondja, hol, hány éves, iskolai végzettség, satöbbi. Erre nincs se képzettségem, se energiám - persze kavarog a fülemben sokféle fordulat, szó, kifejezés, de ez így esetleges. Ahhoz meg túlságosan nyelvész vagyok, hogy csak az impresszióimat írjam le - bár az is nyilván érdekes volna, de azt meghagyom az újságíróknak.
Innen-onnan lehet tudni, hogy milyen izgalmas életanyag van ön mögött… álcázott cserkészkirándulások az ötvenes években, a család meghitt viszonya az Operaházhoz… stb. Szóval, kikerekedhetne ebből egy úgynevezett nagyregény is… Megírja?
Nem, nem vonzanak a nagy formák. Szeretek belebújni egy-egy dologba, aztán szépen kibújni belőle. A vers mint műfaj pont elég hosszú. Egy színdarab a maximum, az már nekem elég hosszú fordítási munka. Regényt még csak nem is fordítottam soha.
