A nyár különösen alkalmas arra, hogy a strandon, napolajos kézzel, dinnyefoltos törölközőn filozófiai könyveket lapozgassunk. És miért ne lehetne egyszerre két könyvet felváltva olvasni, körülbelül abban a ritmusban, ahogy sörért és jégkrémért megyünk…
Burke (1729-1797) a brit konzervatív gondolkodás kulcsfigurája, aki elsők között kritizálta a francia forradalmat, és figyelmeztetett az ész nevében elkövetett tomboló erőszakra, mely törvényszerűen diktatúrához vezet. Burke több mint száz évvel a bolsevista hatalomátvétel előtt a Töprengések a francia forradalomról című művében modellezte azt a helyzetet, amikor a társadalom egy csoportja felmondja a status quot, és bevezeti az ész zsarnokságát.
Figyelmeztet arra, hogy a politikai, vallási és kulturális intézmények évszázadok alatt formálódtak, alakultak ki, és nem szerencsés a társadalom ökoszisztémáját teljesen megváltoztatni. Az állam működőképessége bizonyos közmegegyezéseken alapul, nem pedig egy-egy országra erőszakolt absztrakt elméletek mentén. Burke szerint a társadalmi hierarchia szükségszerűen kialakul, hiszen az emberek sem fizikai, sem szellemi képességeikben nem azonosak. A jog horizontján viszont mindenki egyenlő. Burke tehát felmutatja, hogy a konzervativizmus alapja sokkal inkább a józan ész, a mindennapi tapasztalat, nem pedig az eszmék konstrukciója. Burke érdeklődése azonban sokrétűbb annál, mintsem hogy csak a politológiai hivatkozás legyen a jogász - és történészhallgatók jegyzeteiben. A nyelvkritikai szólamokra érzékeny Burke A filozófiai vizsgálódásban behatóan vizsgálja a politika és a kultúra nyelvi szövetét, a csúnyaság, a fenséges és a szép kategóriáját, a szépség és az erény kölcsönhatásait, a látható és a láthatatlan esztétikáját. Burke bizonyos szempontból idealistának tűnhet, hiszen a társadalmi együttélést megpróbálta közös nevezőre hozni a szépséggel és az illúzióval. Az ír származású filozófus nagy újítása azonban a 250 évvel ezelőtt megjelent könyvének ötödik részében kifejtett gondolat, mely az esztétikai gondolkodás két alapfogalmát, a szépségest és a fenségest szétválasztja. Szerinte a fenséges forrása a fájdalom és a rettegés, ezért a fenséges a „legerősebb emóció, amelyet a lélek érezni képes”.
Akik a korai Nietzsche felől értelmezik a XIX. század e gigászi életművet, azok számára világos: Nietzsche az Emberi – nagyon is emberi idején (1878-1880-ban) érett filozófussá. Az annak idején két kötetben megjelent könyv a klasszikus filozófiai kérdéseket veszi számba, majd jórészt elveti azokat. Ha a metafizikával foglalkozik, ha az etika kérdéskörét vizsgálja, ha az antropológiát járja körbe, arra a következtetésre jut, hogy az eddigi rendszerekben, az eddig alkalmazott módszerekkel a modern kor embere nem megy semmire. A könyv részben kantiánus kritika, melynek szerinte túlságosan is emberi az etikája. Aki nem tartja még kész műnek a kötetet, jórészt arra hivatkozik, hogy Nietzschének még nincsenek frappáns válaszai a maga által feltett problémákra, hogy csak a kérdések radikálisak, a válaszok nem. Hol van ekkor még az hatalom akarását kérlelhetetlenül és cinikus módon óhajtó filozófus? Pedig Nietzsche műve sokat markol, és sokat is fog. A mélypszichológia számára is érdekes észrevételeket tesz, olyan fogalmakkal áll elő, mint a „fölöttes állat”, foglalkozik a részvét, a hála és a bosszú összefüggéseivel, a jóság ökonómiájával, de nem egyszer a jog területére is téved, és már 1878-ban kétségbe vonja a kivégzésnek, mint büntetésnek a hatékonyságát.
Nietzsche remekműve tele van szellemes aforizmákkal. Ott van például az a felvetés, mely szerint az utazó valószínűleg nem talál rondább tájat az emberi ábrázatnál, és azon is eltöprenghetünk, hogy a hiúság vajon a lélek hártyája-e. E könyvben már teljes teológiai fegyverzettel ront neki a kereszténységnek, az elsők között teszi nevetségessé a romantika által felmagasztosult ún. ihletet, az alkotás szent pillanatait. Ugyanakkor a privát szférát érintő megnyilatkozásai, az Asszony és gyerek fejezet aforizmái azok számára is szórakoztató lehet, akik az érettségi tablók tanulmányozása óta nem találkoztak bölcselettel.
