Nem hiszem, hogy lennének közös ügyeink. Pont. A tiszta lapra ez kívánkozna, ha nagyon őszinték szeretnénk lenni egymáshoz, és legyünk végre azok, mondjuk meg a frankót, bele, egymás szemibe, aztán te erre, én arra. Banálisan bináris a korkód. Polarizálódik a társadalom, kétpólusú lesz, fehér, akár az A4-es, feketével meg írjuk fel nevünket a felső sarokba.

A közszolgálati (!) televízió szuperszervilis reggeli műsorvezetője is ezzel ébreszt, A, és B típusú politizálás van magyarországon, tessék állást foglalni, na meg kényelmes helyet, a hálás, nyugdíjas állás reményében. Kiscsávóknak persze „csak” a létezés okán… Megint feltaláltunk valamit: itt a sajátosan magyar ízekben tocsogó Csárdás Demokrácia – egyet jobbra, egyet balra, kisangyalom! Érdemes ilyenkor kidobni a készüléket, tágítva a csukott ablakkereteket, majd tökön szúrni magunkat, mert résztvenni azt nem lehet. Hogy úgyis beszippantanak, hogy majd eldöntik ők, hogy besorolnak, később besoroznak, és majd kérni fognak valamit, és a szaros életed lesz a tét, vs. becsület, és te az előbbit fogod választani? Igen. Ezért nincsenek közös ügyeink.

Közös ügy az, ami felülírja az egyéni érdekeket. Esetünkben a sérelmeket is, mert bizony nekünk, póroknak elsősorban sérelmeink vannak, a hatalom cinikus összeröhögése nem hallik át a vadászkastélyok méteres kőfalain, a nagy összefüggéseket meg sem értjük. Ha mégis sikerül egy morzsán hosszasan csámcsogni, előbb-utóbb belátjuk, hogy mi ehhez pont olyan kicsik vagyunk, mint maga a morzsa, és különben is, a megszűnt, megfejtett problémát valamivel pótolni kell, anélkül nem megy, mert akkor hirtelen szembe kéne néznünk egy-két nagy és sötét dologgal a lelkünk mélyén. Ennél minden jobb, úgyhogy fölfelé nyal, lefelé rúg, előre könyököl. Háttal. De erről már írtam múlt héten, ki is vertem vele a biztosítékot. Nem bocsánatos bűn a megbocsátás. Nem is gyakoroljuk, annyi szent.


Pedig… hófehér, tiszta lap. Az kéne most nekünk, megpihenve a hátrafelé nyilazó kalandozásokból, megkímélve magunkat a kalandoroktól. Az igazi király önmagán uralkodik, és örül, hogy a gondolat mindenkié. Theodorik, a gótok nagy császára Fenékpusztán született, Keszthelytől vagy hat kilométerre. Apja, felmérvén a keletről jövő kavargó avarok erejét, felkerekedett vagy negyvenezredmagával, és meg sem ált Ravennáig. Megérkezésének napján – az elindulást követő tizennyolcadik esztendőben – halt meg, így adva át helyét a fiatal trónörökösnek. Theodorik megtapasztalva a római-keresztény kultúra gyöngyszemeit, úgy döntött, hogy másik várost épít, és az őslakosok hitük, nyelvük gyakorlásával élhetnek békében. Tiszta lappal kezdtek. Ha eljutsz Ravennába, láthatod, hogyan tanultak meg mások mellett élni, másoktól tanulni. Nagyformátumú uralkodó és nép lehetett, néhány évtizeddel később – miután a bizánciak nem voltak ily’ kultúrbölcsességek birtokában, így elüldözték őket – a nem kevésbé legendás Toledót is megalapították, aztán kiradírozta nemzetüket a történelem. Hehehehe.

Szeretnéd azt a tiszta lapot? Nem vagy normális! Csak azt nézik, hol hibázol, és ha hibázol, lekapnak, kiszerkesztenek, és meg nem bocsátanak. Rendületlenül. A múltat végképp eltörölni? Ugyan, barátom. A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg vizigót ismerőseit.