Második köteted, az Árnyas utcai szép napok az előzőhöz hasonlóan novelláskönyv. A prózaírók szinte presszió alatt vannak, hogy regényt kell írniuk. Rajtad nem volt ilyen nyomás?

Egyfelől szerencsére nem. Érezhetően létezik ez a felfogás (elvárás? hagyomány?) a magyar irodalomban, vagy annak történetében, hogy a próza magasiskolája a regény, de ez soha nem foglalkoztatott különösebben. Szerintem nem egy írónknak (Karinthy, Örkény, Tar Sándor, Parti Nagy Lajos) leginkább rövidebb terjedelmű, viszont kétségkívül nehezen meghatározható műfajú írásai határozzák meg az irodalomtörténeti helyét. Nagyobb formában mintha nem ugyanúgy „szólnának”. Másfelől miközben az Árnyas utcai szép napokon dolgoztam, publikáltam egy-két olyan újabb novellát, amelyek nem kerültek bele a kötetbe, s amelyek olvasása után szerkesztőtársaim-barátaim regényírással vádoltak meg. Szerintük most regényt írok, pedig egyelőre csak tudni szeretném, mi lehet a következő lépés.

Grecsó és Kiss Ottó mellett te is a dél-alföldi kulisszákról írsz. Hogy tudnád meghatározni a közöttetek lévő különbségeket?

Ahhoz, hogy a közöttünk lévő különbségekről bátran merjek szólni, úgy gondolom, le kéne még tenném ezt-azt az asztalra. De már közösen is gondolkodtunk-beszéltünk arról, hogy ha három (sőt még több) szerző dél-alföldi környezetet választ szövegeihez, és rendre visszatér hozzá, az nem lehet véletlen. A gyerekkori élmények fontossága, valamifajta ehhez kapcsolódó hiányérzet bizonyosan letagadhatatlan. A különbségek valószínűleg csak ezután jönnek.

Váratlanul és sokszor használsz argót, vulgáris kifejezéseket, melyek kiütköznek az egyébként érzelmes prózaszövegből… Ez a rock and roll szeretetéből jön, vagy csak afféle elidegenítő eszköz?

Mindkettő. Írás közben többnyire ösztönös gesztus, a félkész szöveg újra- és újratisztázása során pedig már kimondottan poétikai célja van. De nem csak a rockzenéhez kapcsolható, elég ha néhány ember egy – mondjuk, vidéki – kocsmában összedugja a fejét.

Békés megyében, Gyulán élsz. Vannak-e sajátos, dél-alföldi beszédhelyzetek, nyelvi sajátosságok, kifejezések?

Nem tapasztaltam ilyet, vagy csak nincs fülem meghallani, odafigyelni rá. Természetesen léteznek dialektikus érdekességek, de ezekkel csak „hétköznapi” módon találkoztam. Zöldfülű egyetemista voltam Szegeden, amikor a Retek utcai szupermarketben uszut kértem az eladólánytól. Föl nem foghattam, miért nem tudja, hogy az uszu valójában napraforgó. Aztán kiderült, azon a környéken más sem tudja. Hamar levetkőztem az előítéleteimet.

Sok Kiss László él szerte az országban – például létezik egy gyertyaöntő vállalkozó is… Nyilván érzékeny vagy a Kiss Lászlókra… Milyen „rokonokba” botlottál eddig?

Gyulán is vagyunk-vannak egypáran. Olyan is aki, egykor verselt. Mondta a múltkor az egyik kollégám, hogy egy általános iskolai újságot lapozgatva belebotlott valamelyik régi versembe, na, azt legalább érti. Kíváncsi voltam, honnan, milyen magaslatokból süllyedtem idáig. Nem emlékeztem ugyanis, hogy általános iskolás koromban verseket publikáltam volna. Aztán kiderült, hogy tényleg nem. Kiss Ottó szintén Gyulán él, neki ugyancsak vannak a Kiss-sel fenntartásai, érthető okokból; az én Kissemmel is voltak. Ő is javasolt névváltoztatást, mások is. Kezdetben kacérkodtam – nagymamám neve után – a Kranczler-Kiss-sel, de addig forgattam a fejemben, addig mondogattam, míg rájöttem: nem hogy nem tetszik, valósággal berzenkedem tőle. Maradtam, aki vagyok.

Visszatérő tanulság a prózádban: régen minden jobb volt. Mi volt jobb itt, a Dél-Alföldön mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években?

Erre nem lenne könnyű válaszolni. A hetvenes évek nekem jutó négy éve teljesen üres, a nyolcvanas években híztam általános iskolássá, a kilencvenes évek pedig a nagy rácsodálkozás: az első csóktól a metálig. Gátlástalanul nosztalgikus alkat vagyok, mindig ugyanoda vágyom vissza, ahol egyszer – vagy első alkalommal – jól éreztem magam. Mondjuk, általános iskolásként újra kifliért meg tejért állni sorban a suli zsibongójában, az tényleg jó lenne. Nem tudom, miért, de érzem, hogy jó lenne. Eleve, hogy a szüleim fiatalabbak voltak.

Számos író fogalmazta meg: a gimnáziumi oktatásból hiányzik a kortárs irodalomra nevelés. Te gimnáziumi tanár vagy Gyulán. Van-e speciális módszered, mellyel megszeretteted a kortárs irodalmat a gyerekekkel?

Azt sem tudom, megszerettetem-e egyáltalán. Ugyanakkor nem volnék őszinte, ha elhallgatnám, hogy vannak ilyen visszajelzések. Tartottam kortárs irodalmi kurzust, Havibaj címen (mert egy jó költőnek fáj az élet). A „szakkörhöz” a mintát egykori egyetemi latin speciálisképzéses óráimról loptam, amikor este nyolckor Vergilius-olvasás közben teáztunk, odakint meg szakadt a hó. Tea itt is volt néha, meg aprósütemény, de a lényeg a közös gondolkodás a szövegekről, és főleg a baráti hangulat volt. A kortárs irodalom – különösen hogy a Bárka szerkesztőjeként megkerülhetetlen – az irodalom óráimon alapvető: van, hogy friss remekművet viszek be (legutóbb Tóth Krisztától a Szülők című verset), máskor egy vicces szöveggel igyekszem feldobni a hangulatot (nagy kedvencem Cserna-Szabó András Micimackó-parafrázisa), de utalások, intertextusok, idézetek képében valahogy folyamatosan ott van. Mondjuk, beszámolok estekről, amelyeket a közelmúltban láttam. Az mindig izgalmas tud lenni.


Abban a gimnáziumban tanítasz, ahol egykor diákoskodtál. Az egykori rocker fiúval kapcsolatban nem volt bizalmatlan a tantestület?

Nem, ellenkezőleg, sosem voltam rossz gyerek. Elvetemült Guns N’ Roses rajongó voltam, mostanában érzem, hogy ezzel egyszer nagyon el kell számolni. Kockás inget hordtam, hosszú hajam volt, nyakamban kereszt fityegett, pedig sosem azonosultam dédszüleim-nagyszüleim katolicizmusával. Látták, hogy póz. Én azt hittem, nem az. De sajnos nem lehet mindenki Axl Rose. Elutasítást, bizalmatlanságot sosem éreztem – ösztönös lelkesedéssel kezdtem tanítani.

Öt évvel ezelőtt jelent meg első köteted, a Szindbád nem haza megy. Ez a te tempód, vagy még halomban állnak a kézirataid?

Ez a tempóm, azt hiszem. Nagyon sokat kivesz belőlem a gimnáziumi munka, amely mellé a szerkesztés feladatai, az egyetemi ingajárat is odasorolható. Függőben van egy doktori képzésem, és az elmúlt egy évben a békéscsabai Jókai Színháznak is besegítettem. Horgászni volna jó már.

A könyveden lévő rövid kis életrajzod szerint fontos számodra a zene, és utalsz is a Sex Pistolsra, Trickyre, de a rock and roll igazán nem tárgya az írásaidnak. Miért?

Valószínűleg önmagában nem érdekel túlságosan. Mit mond, milyen érzéseket kelt, ez a fontos. Eladható-e egy szövegben a Tankcsapda, s ne csak azért próbálkozzam vele, mert épp a Jönnek a férgeket hallgatom. Örülök, hogy Trickyt említetted – most érkeztem meg Zamárdiból, és egy csodálatos Massive Attack koncertet láttam. Föladná a leckét, szavakba önteni az élményt.