Kenyeret és cirkuszt, mi? Szellemi táplálékot? Egy meleg leves sokkal jobban esne. Vagy egy kiadós hattyúpörkölt. Gyakran látom a sorokat az utcán, a kisfilmeket a tévében. Gyakran látok kínai embereket hatalmas kondér mögött magyar embereknek ételt osztani. Gyakran adok száz-kétszáz forintokat indiai vallásúaknak keresztény gyerekeket etetni. És gyakran látok áruházak udvarán bezúzásra váró, „romlott” élelmiszereket.
Keszthelyen kicsit dumáltunk a horgászokkal. Értetlenül álltunk az előtt, hogy tömegesen esszük az import hekket, ami ugye tengeri hal, miközben lábunknál a Balaton. Ingyenkaják úsznak vízen és víz alatt. Vigyázat! Elszaporodtak az egyébként védett hattyúk, és terjed a pletyka, hogy mégis ehető…Annyi mindent zabálunk össze, hogy a közegészségügyi statisztikákat már lassan nem merik nyilvánosságra hozni. Az étkezésünket is uralja az egysíkúság, a tömegcikkek. Zabálunk, ha van mit, és étteremválasztási szokásainkban még mindig vezető szempont az akkora adag, amit nem bírunk elfogyasztani. Aztán megy a kukába. Rosszabb helyeken meg a levesbe.
Próbáljuk szelektíven gyűjteni a szemetet. Ide az üveg, ide a műanyag, ide a papír, ide a szerves. Ide a rozsdás bökőt - A nejlonzacskóba szedett kutyaszart melyikbe dobjam?
És a megmaradt kenyeret?
Ha már futja frissre, nem lehetne a régit egy zacskóba zárva a kuka mellé tenni? Ha megmaradt, ha nem ízlik, nem lehetne egy 30 forintos műanyag dobozba zárni a wc-n lehúzás helyett? Vagy egy befőttesüvegbe?
Mennyibe kerülne a nagyoknak félretenni a maradékot, és hagyni, hogy aki éhes, az jól lakjon, ha csak más után is? Menj be bármelyik plázába, egyél az éttermi emeleten és nézz körül mennyi minden marad az asztalokon. Húsok, hamburgerek, pizzák, főzelékek, krumplik, kenyerek, üdítők, vizek.

Gondolod, hogy annak, akinek gyakran papírja sincs kitörölni a fenekét, aki nem tudja miből, mit fog enni adni a gyerekének, annak ezt megalázó lenne elfogadni? Csak mert maradék? Nem hiszem. Odasündörögni, és valahogy összeszedegetni – az megalázó lenne, de elfogadni egy kedves szó kíséretében valakitől, és jóllakni, az hálára késztet és hagyja, hogy továbbra is embernek érezhesse magát az, akit emberszámba vettünk.
Olyan nagy költsége lenne ennek? Olyan bonyolult lenne felajánlani valamelyik hajléktalanszállónak? Olyan nehéz lenne megoldani? Olyan nehéz lenne elviselni elesett emberek hálás pillantását?
Olyan hihetetlen, hogy a törvények az emberi egészség védelmében éhenhalasztanak embereket. Előírások tömkelege gátolja az emberiességet. És a tulajdon lustaságunk, kényelmünk. El lehet vinni a maradékot. Lehet kérni papírtálcát, műanyagdobozt, szalvétát.
Ha mindenáron kerülni akarjuk meggyötört emberek hálás pillantását és szavait, le lehet tenni az aluljárókban, a szemetesek mellett.
Földhözcsapott dinnyék, Parlament elé öntött tej, tüntetőleg elengedett malacok.
Nem olyan nagy dolog a szelektív hulladékgyűjtés, épp csak a Föld és az Emberiség létét hosszabbítja meg.
Nem olyan nagy dolog kibányászni a szemét közül a kaját annak, aki éhes. De mért ne könnyítenénk meg a dolgát? Épp csak egy Ember létét hosszabbítjuk meg.