Képek barátainkról, magunkról, emlékeinkről és jelenünkről – egyre több közösségi portál biztosít teret ahhoz, hogy a 21. századi ember a virtuális térben is megmutassa magát, megteremtse saját digitális mikrokozmoszát. Erre a sémára épült az Apropódium Galéria legújabb kiállítása is, a Facebook 3.0, amely fiatal magyar képzőművészek portréit mutatja be.

Már nem elég az igazolványkép típusú fotó, egyre izgalmasabb, érdekesebb, „photosoppoltabb” képek kellenek – fejtette ki a kiállítás kurátora, Nádudvari Noémi. Ugyanez a trend érvényesül a kortárs képzőművészetben is, vagyis egyre kevesebb embert érdekel egy valósághű portré, vagy önarckép, egyre könnyebben viseljük el a minket érő sokkhatást a kultúrában, sőt, talán vágyunk is rá.

A négy frissen végzett fiatal művész – Kiss Adél, Tóth Tímea, Péterfy Ábel és Almásy Otília – pont abban hasonlítanak, hogy mindannyian torzítják az általuk észlelt valóságot, s mindannyian érdeklődnek az emberábrázolás iránt. Munkáik között nem találunk klasszikus portréarcokat: a kontúrok vagy eltűnnek, vagy túlzóan felerősödnek. Ahogy a kiállítást megnyitó esztéta, György Péter megjegyezte: az itt látható képek az önazonosság keresésének dokumentumai.


Facebook tabló egy titokzatos eljárással

A legegységesebb és legkoncepciózusabb világ Kiss Adél képeiben tükröződött. A művész egy valódi tablót tárt elénk családtagjairól, barátairól, szerelméről, illetve egykori és mostani önmagáról. Bevált gyakorlat, hogy a kortárs festőművészek először lefotózzák alanyaikat. Így járt el Kiss Adél is: szemből és oldalról fényképezett, „mint a bűnözőket”. Mindenféle smink vagy mesterséges beállítás nélkül álltak modellt a portréalanyok: kócos, vagy éppen fáradt is lehetett, aki a lencse elé került. A művész azt kereste, hogy melyik megörökített arc tükrözi vissza az alany egyéniségét a leginkább.

Ez után következett egy titokzatos eljárás, amit Kiss nem akar nyilvánosságra hozni. Lapunknak csak annyit árult el, hogy veszélyes vegyi anyagokkal dolgozott, s hígítóval maratta fel a vásznat, amitől többször rosszul is lett.

Munkásságában az önarcképek nem új keletűek. Egyetemi évei alatt például a tükröződés tanulmányozásakor azt a módszert választotta, hogy a kocsmában, ahol dolgozott, letisztította a sörcsapot, s az abban visszaverődő arcképét fotózta.

Ember-állatok, drasztikusabb torzítások

Kiss alakjai még felismerhetőek, bár szívesen mossa el az arcok vonásait, főleg a szemek környékén. Ennél sokkal drasztikusabb torzításokkal él azonban Tóth Tímea, akinek 2007-es Fej-sorozatából láthatunk képeket a galériában. Erotikus szájak egy elmosódott arcon, vízi lények, halemberek, maszkok, minden esetleges és véletlenszerű – a művész kísérleti technikákkal dolgozta ki a sokszor a felismerhetetlenségig torzított portréit. Akrillal dolgozott fólia felületre, ezeket a lapokat pedig egymásra csúsztatta.


Ahogy azt Tóth Tímea a Kultúrpartnak elmondta, saját képzeletét, érzeteket, emlékeket és környezetét igyekszik belevetíteni képeibe. Emellett nagyon izgatja az emberek arcában kirajzolódó állat, egy másik sorozatában például saját kedvesét párduc és ember keverékeként ábrázolta. Ebben a sorozatban zománccal dolgozott, sokkal expresszívebb módon, sokkal durvább és markánsabb vonalakkal. Az arc egyes részeit minimalista módon, más részeit pedig túlzó részletességgel festette meg, mindig határozott és erőteljes ecsetvonásokkal.

Tóth Tímea is sokat fotózik, érdekli az éjszakai élet, az abban vibráló tánc és mozgás. Az éjszakában nyomon követhető mozdulatsorozatok ugyanis sokszor torz pillanatokat szülnek, a végtagok, vagy az arc is furcsa alakot ölthetnek, ez pedig inspirálja a művészt.

Borzongás és ridegség

Péterfy Ábel papírra festett akril képei megint csak egy teljesen más világot tükröznek – a vonalak hol tiszták és az arcok kivehetőek, hol pedig elmosódottak, valószerűtlenek, torzak és maszkszerűek. Ha egyenként nézzük őket, olykor megborzongunk egy-egy roncsoltnak tűnő arc láttán, a portrék ezért inkább egységben működnek. Sokszínű, változatos és emberi – amorf ábrázolásmódja miatt mégis távol marad tőlünk.

A galériában kiállított két Almásy Otília kép mind színvilágában, mind pedig ábrázolásmódjában a nőiséget képviseli. A látogatónak ugyanakkor nem az az érzése, mint Kiss Adél képeinek esetében, hogy ezek az emberek „közülünk” valók, s bármikor szembe jöhetnek velünk az utcán. Sokkal inkább valami titkos fájdalmat hordozó szeparált, magányos és rideg világ szépségeit ábrázolta a művész.