Amikor az ember azt hinné, a Pixar már képtelen lesz megfejelni eddigi teljesítményeit, előkapják a világ majdhogynem legszimplább karakterét, belehelyezik a világ legszimplább történetébe, és a számítógépes animáció új dimenzióit megnyitva gyakorlatilag klasszikus párbeszédek nélkül is elkészítik az év egyik legszórakoztatóbb filmjét. Wall-E, a kis szemételtakarító robot méltó utódja a Szörny Rt., a Némó nyomában és a L’ecsó hőseinek.

Az emberiség majdnem hét évszázada elhagyta az élhetetlenné vált Földet, azon már csak mindössze egyvalaki tevékenykedik: Wall-E, a kockatestű, lánctalpas szemételtakarító szériarobot, aki társaitól eltérő módon valami csoda folytán üzemképes maradt, és továbbra is rendíthetetlenül végzi, amire létrehozták, hatalmas felhőkarcolókat rakva a törmelékhalmokból, közben gumikacsákat és hasonló tárgyakat összegyűjtve saját magának. Mindennapjai békés, de unalmas és magányos egyhangúságban telnek, egyetlen társa egy csótány. Ez azonban egy nap megváltozik, amikor egy űrhajón megérkezik Eve, a kissé modernebb és áramvonalasabb formatervezésű kutatódroid, akinek küldetése az, hogy megvizsgálja, alkalmas-e már a bolygó az emberek visszatérésére. Mondani sem kell, a két kis gép sorsa egy Wall-E által meglelt apró növény kapcsán örökre összefonódik.


Miközben a konkurens Dreamworksnél éppen a maga nemében szintén briliáns Kung Fu Pandán dolgoztak, a Pixar már tavaly nyáron, a L’ecsó premierje előtti trailerekben is megmutatta a 2008-as CGI-sztárt, a stúdió eddigi talán leginkább antihős figuráját. Wall-E fizimiskájában legalább annyira – már-már illetlen mértékben – hasonlít a Rövidzárlat-filmek főszereplőjére, az Ötös Számúra, mint amennyire bénázásai, mozdulatai magukon hordozzák Buster Keatont vagy Charlie Chaplint, és a film báját is leginkább utóbbiak adják. Klasszikus értelemben vett dialógusok az első hányadban gyakorlatilag egyáltalán nincsenek is, a kifejezetten szellemes képi gegek viszik a hátukon a sztorit: Wall-E bukdácsolásai, szerencsétlenkedései távolról sem maradnak meg a habostorta-dobálós, seggrepacsizós amerikai humor színvonalán, hanem valóban jól felépített, üdítően friss és kreatív tréfák. A néző az első pillanatban barátságot köt a miniatűr guberálóval, akit a készítők tényleg olyannyira kedvesre és aranyosra formáztak, hogy az embernek gyakorlatilag minden pillanatban kedve lenne megölelni – ez azért valljuk be, felnőtt fejjel már elég ritka, főleg robotszereplők esetében. Amikor pedig bejön a képbe a két kis lény szerelmi szála, az a maga borzasztóan egyszerű mivoltában is sokkal hitelesebb, megindítóbb és szívmelengetőbb, mint az utóbbi idők összes nyálcsorgató romantikus giccsének hasonló vonalai együttvéve.


A film látványvilága minden túlzás nélkül döbbenetes, a legsikerültebb pillanatokban már-már teljesen filmszerű, ami tényleg meglepő, hiszen a hasonló alkotásoknál azért mindig az animációs jelleg dominált elsősorban, a Wall-E-ban azonban már inkább megoszlik ez az arány. Az üzenet – agyatlan fogyasztókká váltunk, kihasználjuk a bolygót, elpusztítunk magunk körül mindent – talán kissé szájbarágósra sikeredett, de emlékeztessük magunkat, hogy ez azért elsősorban mégiscsak egy mesefilm, még ha a minden ízében tökéletes megvalósítás okán hajlamosak is vagyunk közben megfeledkezni erről.



Wall-E-nak tehát ugyanúgy indokolt minden skálán a maximális pontszám, mint tavaly L’ecsónak vagy kissé korábban Némóéknak. Szórakoztatás felsőfokon – aki nem szán rá 97 percet, csakis magával szúr ki.